A statisztika is nagyon elszomorító, hisz hazánkban minden 18. percben meghal valaki a dohányzás következtében (ez éves szinten több mint 29 ezer főt jelent), de még sokkolóbb, szívbe markolóbb élmény végig követni egy tüdő- vagy gégerákos dohányos utolsó hónapjait: azt az iszonyú kiszolgáltatottságot, szenvedést és kínt, amit el kell viselnie. (Az utóbbi 4 évben 6 rokon, illetve ismerős esetében voltam ennek közelebbi-távolabbi szem- és fültanúja.)
Hogy miért nagyon nehéz harcolni a dohányzás (nem a dohányosok!) ellen? Ennek meglehetősen sok oka van:
1. A dohányzás majdnem olyan erős függőséget okoz (főleg a nikotin révén), mint az alkohol és a kábítószer. (Figyelemmel kísértem számos dohányos elkeseredett kínlódását – többségében hamvába holt – leszokási kísérlete közepette: azt a hatalmas idegfeszültséget, amelyet számukra a nikotin megvonása okozott.)
2. A gyerekek számára a cigarettázás még mindig a felnőtté válás egyik szimbóluma, emellett a fiúknak a férfiasság, a lányoknak az emancipáltság jelképe is. (Ennek az ostoba felfogásnak a kialakulásában bűnös szerepe van a médiumoknak.)
3. A dohányipari termékek forgalmazása hatalmas hasznot hajt az ezzel foglalkozó cégeknek (a profit révén) és az államoknak (a kivetett adók révén) egyaránt.
4. Az előzőekből következik a mindenkori állami vezetés témához való kétszívű hozzáállása: miközben harcot hirdetnek a dohányzás és annak káros hatásai ellen, a munkahelyek megőrzése címén támogatják a dohánytermelőket, az ágazat fennmaradását, sőt fejlődését. (Márpedig, ha valamit megtermelnek, azt ugyebár el is kell adni!)
5. A pedagógusoktól elvárás, hogy diákjaikat a dohányzás elutasítására neveljék, ugyanakkor például a tízedikes gimnazisták számára a Nemzeti Tankönyvkiadó által megjelentetett földrajz tankönyvben ez olvasható: „Verpelét és Heves környékén termelik hazánk legkitűnőbb dohányát”. „Íme, megint egy kitűnő dolog, amitől a felnőttek meg akarnak bennünket fosztani!”- vélekedhet a diák, feladva a leckét nevelőjének.
6. A többség esetében hibátlanul működnek az önámítás, önbecsapás reflexei:
- Vannak, akik az ismerősi-rokoni körből, vagy a történelemből hoznak fel olyan hosszú életet megélt személyeket, akik erős dohányosok voltak (gyakori példa Churchill), s meg sem hallják, hogy a statisztika nekik nem ezt ígéri, hanem átlagosan 10 évvel rövidebb élettartamot és keserves befejezést.
- Mások olyan tüdőrákban elhunyt emberekkel példálóznak, akik sohasem dohányoztak.
- Olyanok is akadnak, akik utolsó szalmaszálként – csak hogy ne kelljen leszokniuk! – arra hivatkoznak, hogy azok a „bagós” ismerőseik, akik abbahagyták a dohányzást, mind rövid időn belül meghaltak. Kicsit tovább faggatózva kiderül, hogy ez a „szakítás” rendszerint az utolsó hónapokban, hetekben történt, amikor már olyan betegek voltak, hogy a cigaretta kiesett a kezükből: vagyis fizikailag voltak alkalmatlanok arra, hogy kedvenc szenvedélyüknek hódoljanak.
7. A visszahúzó környezet is komoly gátló tényező lehet: a sok becsmérlő, „cikiző” megjegyzést csak az erősebb jelleműek tudják elviselni.
Van-e akkor mégis esély felvenni a kesztyűt, s eredményt elérni? Természetesen van!
1. Lehet például eredményt elérni a jogi szabályozás eszközeivel: a dohányzás megtiltása a zárt közösségi terekben (munkahelyeken, éttermekben, szórakozóhelyeken stb.) és a tömegközlekedési eszközökön jó néhány embert rávett a füstölés abbahagyására.
2. Jól felépített, következetes felvilágosító propagandára van szükség a médiumokon keresztül a dohányzás ártalmait, az egészséges életmód előnyeit illetően.
3. Nagyon fontos az orvosok és a tanárok példamutatása: elvárás kellene, hogy legyen velük szemben a dohányzás teljes: elméleti és gyakorlati elutasítása.
4. Már bevált, járható utakat, azokat kitaposó személyeket kell felmutatni a leszokni kívánók számára.
Bár az ellenérdekelt felek nagyon erősek, igazunk, erkölcsi fölényünk tudatában kell fellépnünk a dohányzás ellen, az élet és a jövő védelmében.
Zámbó Zoltán gimnáziumi tanár, Keszthely
Kővágóörs, 2015. augusztus 13.