Felszálltam a repülőre, és leültem az ablak melletti helyemre. Tokióból Hongkongba repültem. Ekkor egy nő ült le mellém:
„Üdv! Hogy van?” A nő mosolyogva foglalt helyet. Lassan ült le, próbálta belepréselni a nagy fenekét az ülésbe, betöltötte az egészet. Elhelyezkedett, és hatalmas karját a közös karfára terítette.
Próbáltam odébb húzódni, és nekipréselődtem az ablaknak.
Még jobban felém nyomta magát, majd megismételte a köszönést barátságos hangon. Az arca a fejem fölé tornyosult, rákényszerítve, hogy odanézzek. „Helló”, feleltem undorral.
Elfordultam, az eget bámultam, csöndben mérgelődve a hosszú órákig tartó várható kényelmetlen úton, amit át kell majd élnem a szörny szomszédságában.
Megbökött a húsos karjával. „Laura vagyok. Angol. És maga? Japán?”
„Maláj” - böktem oda.
'Ismerkedjünk meg, ha együtt fogjuk tölteni a következő hat órát ezen a repülőn. Jobb, ha barátok vagyunk, nem gondolja?” Egy mancs integetett az arcom előtt. Kelletlenül megráztam a kezét, még mindig hallgatva.
Laura belekezdett a beszélgetésbe, egyáltalán nem észlelve a barátságtalan arckifejezésemet. Izgatottan beszélt magáról és az útjáról, hogy meglátogassa barátait Hongkongban. Felsorolt egy csomó dolgot, amit a diákjainak fog majd venni a nevelőintézetben, ahol tanít.
Egyszavas válaszokat adtam, ha kérdezett. A hidegségem egyáltalán nem zavarta - bólintott, majd kommentálta válaszomat. A hangja meleg és kedves volt. Figyelmes és udvarias volt, amikor ételt és italokat szolgáltak fel számunkra, biztosította, hogy legyen elég helyem. „Nem akarom legyűrni magát az elefánt méretemmel!” - mondta a legnagyobb őszinteséggel.
Meglepetésemre az arcon, ami visszataszított egy órával ezelőtt, most megjelent egy különleges mosoly, nyugodt és élettel teli egyszerre. Nem tehettem ellene, lassanként ledöntötte az általam épített barikádot.
Laura érdekes beszélgető partner volt. Több témában jól olvasott volt a filozófiától kezdve a tudományig. Egy látszólag lényegtelen témát átalakított valami érdekessé, amit érdemes felfedezni és megérteni. A hozzászólásai humorosak és inspirálóak voltak.
Az utunk alatt Laura elérte, hogy a fedélzeten az összes alkalmazott, akik minket kiszolgálva elhaladtak mellettük, nevetésben törjenek ki a viccein. Amikor a légi utaskísérő a tányérjainkat vitte el, Laura elejtett pár viccet a méreteiről. A légi utaskísérő sírt a nevetéstől, ahogy megragadta Laura karját, „Maga tényleg feldobta a napomat!”
A következő pár percben Laura figyelmesen hallgatta, és tippeket adott a légiutaskísérőnek a súlyproblémájával kapcsolatban. A hálás kísérő mielőtt elsietett így szólt, „Dolgoznom kell, de később visszajövök és beszélünk róla.”
Megkérdeztem Laurát: ”Soha nem gondolkozott azon, hogy leadjon pár kilót?”
„Nem. Kemény meló van abban, hogy így nézzek ki. Miért akarnék lefogyni?”
„Nem aggódik a szíve miatt, a túlsúly miatt?”
„Egyáltalán nem. Csak akkor leszel beteg, ha mindig a súlyod miatt aggódsz. A reklámokban a karcsúsító központok is azt szajkózzák, ’szabadítsd meg magad a terhektől, hogy szabadon lehess önmagad'. Hülyeség! Csak akkor vagy szabad, ha meg vagy elégedve önmagaddal és azzal, ahogy kinézel a nap minden egyes percében, az év minden napján. Miért pazarolnám az időmet diétákkal, amikor egy csomó fontosabb dolgom van és egy csomó emberrel megismerkedhetek? Egészségesen étkezem, és rendszeresen sétálok. Azért vagyok ekkora, mert nagynak születtem. Több az élet annál, hogy egész nap a súlyomon aggódjak.”
Hörpintett egyet a borából. „Mindemellett, Isten annyi boldogságot adott nekem, hogy nagyobb testre van szükségem arra, hogy az összeset eltároljam! Miért veszítenék a súlyomból azért, hogy veszítsek a boldogságomból?” Ezen nevetnem kellett.
Laura folytatta. „Az emberek gyakran egy kövér hölgyként látnak engem, nagy mellekkel, combokkal és fenékkel, amire a férfiak még egy pillantást sem vetnének. Csak egy tramplinak látnak. Azt gondolják, lusta vagyok és nincsen akaraterőm. Tévednek.” Felemelte a poharát egy elhaladó légi utaskísérőnek. „Kérek még ebből a csodálatos borból.” Mosolygott édesen a kísérőre. „Remek kiszolgálás. Isten áldja a személyzetet.”
Felém fordult. „Igazából belül egy vékony nő vagyok. Annyi energia van bennem, hogy az emberek nem tudnák tartani velem a tempót. Ez az extra hús azért van, hogy lelassítson, máskülönben szaladnék mindenhova a férfiakat üldözve!”
„A férfiak futnak maga után?” Kérdeztem viccelődve. „Természetesen, boldog házasságban élek, de a férfiak továbbra is meg akarják kérni a kezemet. A legtöbbnek kapcsolati problémájuk van, és kell nekik valaki, akiben megbízhatnak. Valamiért szeretnek velem beszélgetni. Szerintem pszichológusnak kellett volna mennem, nem tanárnak!”
Laura így szólt, „Tudja, a kapcsolat a nők és férfiak között nagyon bonyolult. A nők imádják a férfiakat és édesnek hívják őket, amíg ki nem derül, hogy hazudtak és onnantól kezdve átváltoznak egy keserű tökké. A férfiak annyira szeretik a nőket, hogy úgy látják őket, mint lelki társukat, amíg rá nem néznek a hitelkártya számlákra, és akkor a nők átváltoznak az ördögökké vasvillával!”
Laurával beszélgetve az utazás órái észrevétlenül repültek. Lenyűgözött, ahogyan elérte, hogy az emberek ragaszkodjanak a társaságához. Az út végére már a személyzet és az utasok egy része is Laura rajongótáborába tartozott.
Amikor elbúcsúztunk egymástól a hongkongi repülőtéren, néztem, ahogyan elsétál egy nagy csapat felnőttel és gyermekkel. Sikongatások hallatszottak, ahogy a csoport megölelte és megpuszilta Laurát. Megfordult és rám kacsintott.
Le voltam nyűgözve, ahogy belém nyilallt a felismerés: Laura volt a leggyönyörűbb és legszórakoztatóbb nő, akivel valaha találkoztam.
