Tudtuk, ezért a balesetért Kemény Huba osztályfőnök, aki korábban bokszoló volt, vérfürdőt rendez. Még a gazdag Steinhuber sem ússza meg szárazon, hiába vagánykodik, hogy reggelente letusol, holott az osztály nagy része velem együtt csak a moziban látott fürdőszobát.
De most nem is arról van szó, hanem a tragédiáról, ami különben is véletlen történt.
Nem mentegetni akarom az osztályt, de Széppataki Erzsébet, Bögyös Bözsinek hívtuk - persze csak egymás közt - is hibás volt, mert az óravégi csengetés után írta be a jegyeket az osztálynaplóba. Természetes, hogy kíváncsi volt mindenki, hányast ír be a nevek után, ezért nagy tumultus támadt a dobogón. Az osztály erősebbje egész közelről nézhette, s közben élvezte a tanárnő kamaszvágyat ingerlő illatát, s mohón bámulta blúza szolid kivágását. A többiek is szerettek volna közelébe jutni, de már nem volt hely a katedrán. A kis fürge eszű Kertész Pistiről tudtuk, hogy verseket ír, és szerelmes a tán hét évvel idősebb tanárnőbe, ezért sokat röhögtünk rajta. Egyébként a legkisebb volt az osztályban. Mivel költő, tudta, ha száz évig él sem lát bele Bözsi blúzába. De Pisti észrevette, hogy az asztal oldala nem ér a földig. Ezért a többiek háta mögött lehasalt, s alulról gyönyörű belátása volt. Többet is látott annál, amit valaha is a legvadabb kamaszálmaiban elképzelhetett. Én mérgelődtem, hogy ez nekem nem jutott az eszembe.
A katasztrófa aztán történt, mikor az irigy többségből néhányan, már csak a hecc kedvéért, hátulról jól meglökték a kiváltságos kört, s így az elsők egyensúlyt vesztve feldöntötték a tanárnő székét. Mire ő villámgyorsan felpattant, s zokogva rohant ki a folyosóra, ahol majd nekiment az osztályfőnöknek. Míg Huba a folyosón vigasztalta, bent a csürhe rettegve várt a sorsára. Olyan csend volt, hogy még a légyzümmögést is meg lehetett volna hallani, ha az utolsó is ki nem menekül az ablakon, mikor Bözsi hanyatt esett.
Dermedt csend, s rémület ült a teremre, olyan, mint a francia forradalom idején lehetett, mikor reggelente a porkoláb felolvasta, hogy az aznapi napirend szerint, ki hajtja majd a nyakát a fűrészporos kosár elé, amibe a feje hull, ha a Guillotine lesegíti a nyakáról.
Aztán belépett az osztályfőnök, mire rögtön vigyázzba álltunk. Huba nem ordított, hanem halkan csak annyit mondott, hogy Rákosi pajtás szabadságot és demokráciát hozott nekünk, ezért most mindenki szabadon választhat, osztályfőnöki intőt kér-e vagy inkább egy pofont? A válasz egyértelmű volt. Mindenki az utóbbit kérte. Még azok is, akik a padban ültek, hiszen hiába is magyarázkodtak volna otthon, a szülők úgysem hitték volna el, hogy ártatlanok, még verést is kaptak volna, hisz bűntelen senki sem kap osztályfőnöki rovót.
A sovány Prohászka is pofont kért, s levette a sokdioptriás szemüvegét. Holott ő tényleg nem tudott semmiről, mert kicsöngetés után magolt a történelemórára. Meg amúgy sem hallott a jobb fülére születése óta.
Azért le a kalappal Huba előtt! Igaz, bikaerős volt, de mégis, negyven pofont kiosztani, nem kutya! Még Zengőhegyi is, aki utolsó volt a névsorban, akkorát kapott, hogy a táblának esett, amit aztán később a pedellus szerelt vissza a falra, amiben az asztalos is segített. Ő is kellett, mert Altmann, aki először járult a pofonért, megrongálta a hosszú ruhafogast. Több kár nem történt, csak annyi akasztót kellett otthon visszavarrni, amennyi kabátot Altmann estében magával rántott.
Mikor Zengőhegyi is visszatántorgott a helyére, kvittek voltunk Hubával. Már éppen ki akart menni, de Prohászka boldogságtól könnyes arccal szaladt hozzá. Csak kezet akart csókolni neki, mert a pofontól visszanyerte a hallását a jobb fülére, amin az orvosok sem tudtak segíteni.
Mindenki sajgó képpel, de megkönnyebbültén ült a padban, mert túlélte.
Aztán pár hónapra rá, befejeztük a nyolcadik osztályt, s szétszéledtünk. Mindenki formálta a saját jövőjét, tehetsége, kedve vagy éppen a szülők kívánsága szerint.
A tízéves osztálytalálkozón már nehezen ismertünk egymásra. Aztán ki-ki elmondta, hogyan alakult az élete…
Prohászka a Zeneakadémián lett zongorahangoló, mivel abszolút hallása volt. Mindkét fülére, hála Huba csodapofonjának!
Kertészről tudtuk, hogy költő, s verseit több nyelvre is lefordították, s Európában is felfigyeltek rá az irodalmárok. Mikor rákerült a sor, beszámolt, hogy fiatal házas, s felesége otthagyta a színpadot, mert most várják az első babát.
- Talán emlékeztek rá. Széppataki Erzsébet, aki nekünk az éneket tanította.
Egy pillanatra meglepődtünk, de hamar felfogtuk a szavai értelmét, aztán nem győztünk gratulálni, az időközben hosszúra nyúlt kis Kertésznek, és már senki sem merte szóba hozni az egykori katedra-borogató esetet.
Később, hazafelé ballagva azon elmélkedtem, hogy is jöhetett létre ez ritka házasság. Vagy valahol előre elrendeltetett, hogy a hajdani leselkedő kiskamasz felesége Széppataki legyen? Ez ma már mindegy, de ez újra bizonyítja, hogy a vaksors útja kifürkészhetetlen; tán maga sem tudja, merrefelé botorkál.
Kisslaki László
Takács Zoltán festőművész illusztrációival
