Takács Zoltán festőművész illusztrációja
A sikeres munka után Imrus lábat mosott a patakban, s már előre örült a marék krajcárnak, amit majd barátjától, Béla bácsitól kap a zsákmányért.
Már indult volna a vásárba, mikor hirtelen vihar támadt. Leült egy bükk alá, míg alábbhagy a zápor, s csak hallgatta a szél hujjogását, ami lassan altatódallá szelídült. Az álom határán még eszébe jutott, hogy otthon, Anna tán éppen most gyúrja Szántó néni hátát. Sokan járnak a nővéréhez, mert enyhülést találnak az áldott ujjai alatt, és ismert sok-sok Úr adta medicinát, ami a fűben-fában terem. Csak éppen Buba nővérükön nem tudott segíteni, aki bénán született, alig pislákoló tudattal. Ráadásul mikor meghalt az anyjuk, Anna vállára zuhant a Hegybíró család minden gondja, mert a temetés másnapján, apjuk eltűnt a faluból a pék feleségével. A jegyző úr is csak évek múlva kapott róluk valami írást Amerikából. Még jó, hogy a népes Szántó család felesben művelte a Hegybíró földet, mert így Annának ideje volt Bubát gondozni. Hoffmann bácsit, a tollas zsidót, aki átellenben lakott, meghatotta ez a gondoskodás, amivel Anna a nővérét körülveszi. Gyakran benézett hozzá jó szóra. A falu is becsülte az öreget, aki csak azért gürcölt, hogy fiát taníttassa. De ma büszke is rá, mert a gyerek gyakran hazajön a városból, hogy meglátogassa az apját. Igaz, ma már Horvai főorvos úrnak hívják.
Imrus, a hátát a fatörzsnek vetve aludt, és egy kövér légy ült a homlokára. Időnként összedörzsölte mellső lábait, mint egy uzsorás a sikeres inkasszálás után a tenyerét. A gyerek nem ébredt fel, csak akkor röppent ki az álom a szeméből, mikor a légy átsétált az orrára.
Időközben már csak a levelekről csusszant le egy-egy kései esőcsepp. Imrus nyakába szedte a lábait, s elnyargalt a vásár felé, mert már éppen idehallatszott a templomharang delet kongató bimbamja. Remélte, Béla bácsi, most a bő zsákmányért, ráadásnak nekiadja a díszhuszárt.
Buba boldog lesz, hisz tavaly is hónapokig nyalogatta a cukorzsinórral cifrázott mézes pólyást, amit Szántó néni vett neki a mestertől. De most olyat kaphat, amiben magát látja, ha belenéz. Imre futtában majd elcsúszott a sáros agyagúton. Elmosolyodott; eszébe jutott, mekkorát esett reggel a tehénnyomon.
Mikor Szántó néni elment a kenés után, Anna tisztát váltott Buba alatt. Nagy nehezen visszagurította a béna testet a friss lepedőre; aztán a kezeszárán lévő kelést beborította szappanos kovásszal. Kamillával lemosta az állandó fekvés miatti egyre csúnyább sebeket, s bekente farkasalmából, árnikából és disznózsírból főzött kenőccsel. Ha nem javul holnapra, akkor a városba küld orvosért – gondolta, majd halkan behúzta maga mögött az ajtót.
Akkor összeroppant. A hirtelen rátörő keserűség marokba szorította szívét. A konyhába szaladt, s a priccsre dobta magát, s csak úgy rázta a vállát a zokogás. Pedig erős lány volt, s szégyellte maga előtt is, hogy elgyengült. De hát mért veri a sors avval is, hogy egyedül hordja a keresztet, ember nélkül. Hisz egészséges, s ő is társra vágyik.
De önkínzó módon újra feltört benne a hajdani, szégyenletes látogatás emléke, ami jó időre elvette kedvét a férjhez menéstől. Azt a nősülni vágyó fonyódi gazdát a keresztanyja szerezte neki.
Amikor pontosan beállított a kommendált, kesebajszú paraszt, Anna nem sejtette a háztűznézés undorító végét. Ahogy illik, étellel, borral fogadta a vendéget. Eleinte még módjával ívott az ember, de ebéd után egyre több és több pohár otellóval locsolt magába öntelt bátorságot. Aztán böfögött párat, majd udvarolni kezdett.
– Van tíz hold fődem, lovam, hét tehenem. A bolond Bódog látja el őket. Aztán négy bikát is nevelek az istállóban, tuggya? Maga azé’ nyugton lehet; Imre öccsét majd kitanítom gazdásznak. Buba is elfér nálam. A csordás felesége majd őt is ellátja, ha végzett az állatokkal. Van még bora? – szakította félbe a lányhódító monológját, és biztatóan kacsintott. Anna teli üveget tett az asztalra.
– Töltsön, ha ízlik –, rándult meg Anna szája, s a nővére után nézett a szobába. Amikor egy idő után visszatért a vendéghez, megbénította a látvány. Még évekkel később is undorral, s keserű szájízzel ébredt, ha álmában ráriadt az a kép; a sikoltást nyelt dulakodás, majd a szégyenbe fulladt megnyugvás. Mert dacára, hogy erős volt a mokány barom, nem rajta múlt, hogy Anna szűz maradt. A bor védte meg az ártatlanságát.
Később feledtette az undorító lánykérés emlékét Tóth Gábor szerelme.
Már gyerekként, mikor a Papréten játszottak, a nagyobb lányok rajongtak a jóképű kamaszért. Pár tavaszra rá, már a faluban is kedvelte a fehérnép. Egyszer Anna az asszonnyá érés küszöbén, álmában Gábort ölelte. Akkor érezte először, hogy a csillagok felé repül. Pár hónappal később mikor eljött a szüreti bál ideje, boldog volt, mert a sok lány közül a köszörűs fia, egész este csak vele táncolt. Azután mikor hazakísérte, még sokáig ácsorogtak a kapu előtt, de azért nem hagyta, hogy Gábor megcsókolja.
Dacára a lány tartózkodásának, a következő hetekben a legény kitartóan udvarolt. Anna is nagyon vonzódott hozzá, de végül is csak akkor engedett, mikor a felhevült legény megesküdött anyja sírjára, hogy feleségül veszi.
Attól kezdve a szerelmes lány, mint egy önfeledt, boldog holdkóros, örült az együttlét minden percének. Azért Bubát sem feledte; ugyanúgy gondozta, mint régen, hiába duzzogott a szerelme, hogy elég, ha a nővérét egy asszony reggel és este tisztába teszi, mert úgyse tud az a világról. Hisz Anna elég gazdag hozzá, hogy megfizesse.
A csodálatos, önfeledés kora bármilyen hosszú is volt, az idő gyorsan röppent. Annát azért bántotta, hogy szerelme csak sötétedés után jár hozzá. Megkérdezte, hogy tán szégyelli őt a világ előtt? – Erre a férfi megsértődött, s behúzta maga mögött az ajtót. Azóta sem nyitotta rá újra.
Takács Zoltán festőművész illusztrációja
A templomban Pál atya még megáldotta a híveit, s elvonult a ministránsaival.
Az orgona utolsó akkordja még keringett egyet az oszlopok körül, majd elült az oltár mögött. Rövidre rá a kitóduló tömeg belevegyült a vásár forgatagába.
Mintha csak erre várt volna a szél, vadul végigsöpört a sátrak között, s rohantában behintette a népséget könnyű szénaszállal, amit a közeli boglyából fésült. Persze a villám se várt; ízibe’ szétvágta az eget borító felhődunyhát
Tóth köszörűs, a dörgést sem hallotta a sátrában a kő alatt visító késtől, csak mikor levette lábát a pedálról, vette észre, hogy biza esik. Hoffmann bácsi járt jól, mert ma ki sem nyitotta a kócerájt, mert orvos fia jött látogatni a városból.
Csató Béla, a mézesbábos bezzeg örült, hogy nagyponyvás tető alatt árult, mert alig győzte a dupla forgalmat. Végre elállt az eső, s mire delet harangoztak, a ponyvát is feltekerte. Már csak egy-egy megkésett vásárló vitt magával huszárt, szívet vagy egy pólyást vásárfiának.
Tán nem is jön Imrus – gondolta, hisz a viharban a méhek is otthon maradnak. De nem egyedül, mint ő. Mikor megözvegyült, úgy hitte, felesége hiányát sosem tudja más asszony pótolni. De ahogy múltak az évek, már egyre jobban fájt a magány. Furcsa, hogy Hegybíró Annát évek óta látja a vasárnapi misén, de csak az utóbbi időben kezdte álmában ölelni. Egyszer egy tucat mézeskalács is szénné égett a lány miatt, mert róla ábrándozott, ahelyett, hogy kihúzta volna időben a tepsit. De mit is fut illúziók után, hisz majd tíz évvel idősebb Annánál, s a boltján kívül nincs semmije? Meg állítólag a köszörűs fia jár utána, így suttogják a faluban.
Búsan legyintett, de rögtön felderült az arca, mert Imrus gyerek köszönt rá harsányan.
Pár perccel később a kislegény már hazafelé szaladt, s dagadt a melle a büszkeségtől. Barátja, Béla bácsi, nemhogy egy marékkal több aprót adott a zsákmányért, hanem megígérte, ha kedve van kitanulni ezt a szép szakmát, magához veszi inasnak. Majd megbeszéli nővérével a vasárnapi mise után. Aztán nekiadta a hatalmas mézeskalács huszárt, ami már az apja idejében is csak dísznek szolgált. Lesz nagy öröm, gondolta, mikor a sarkon majdnem nekiment Szántó néninek.
– Meghalt Buba! – lihegte izgatottan az öregasszony, s olyan ziláltan beszélt, hogy a megrémült gyerek, csak lassan értette meg, hogy mi is történt.
– Mikor reggeliztetés után Anna friss vízért ment a konyhába, hogy megitassa nővérét, s mire visszajött, Buba már tátott szájjal, tágra meredt szemmel nézett a semmibe. Még jó, hogy Hoffmann bácsi fia látogatni jött, mert mikor Anna felsikoltott, Horvai főorvos úr rögtön átjött. Ő mondta, hogy szívroham ölte meg Bubát, s semmi köze a sebekhez, mert a zokogó Anna váltig magát vádolta, hogy nem vigyázott rá eléggé.
Imrus nem hallgatta tovább a nénit, hanem összemarkolt, szaporán dobogó szívvel szalad hazafelé. A Cigány utca sarkán letette a díszhuszárt. Minek vigye tovább? De aztán visszafordult érte; – inkább beteszi a koporsóba. Buba talán tiszta értelemmel fogja nyalogatni a mennyben, ha az Úr is akarja.
Az idő nem állt meg a temetés után. A halottak aludtak, az élők meg élték a mindennapra elrendelt sorsukat. Egy nap váratlanul beállított Tóth Gábor. Bocsánatot kért, hogy annak idején csak úgy eltűnt, de most miután minden akadály elgördült, elmehetnek Pál atyához az esketés miatt. Közben oldalról hunyorgott rá, ami mindig hatott a nőkre. Anna illedelmes és büszke lány volt. Nem köpött, csak némán mutatott az ajtó felé.
Egy vasárnapi mise után, a templomtéren Anna Bélát hallgatta, de egy idő után megjegyezte, hogy ne itt ácsorogjanak Imrus dolgában, hanem szívesen látja náluk otthon. Aztán egy hétre rá el is jött a mézeskalácsos Imrus nagy örömére. Azt más vasárnapi közös megbeszélés követte, s így tényleg szép reménnyel nézhetett a gyerkőc a jövőbe. Anna is szívesen látta Bélát, s örült, hogy a férfi jó hatással van a kamaszodó öccsére.
A szüret előtti vasárnap, a szokásos látogatás előtt, éppen az uborkasaláta tetejét szórta paprikával – mindkét férfi úgy szereti –, elmosolyodott magában: már nem is tudta, hogy öccse-e, vagy ő várja jobban a mézeskalácsost. Őszinte volt magához. Érezte, hogy Imrus neveltetése ürügyén, észrevétlen, szép lassan egymásba szerettek.
Pontosan delet harangoztak, mikor Csató Béla belépett az ajtón.
De ahogy kinézett! Galambszürke frakk-kabát lötyögött rajta sután, s kezében egy csokor rózsát szorongatott. Arca zavarában még vörösebb volt, mint a rózsa. Nemcsak Anna mosolygott, hanem még Imrus is a pártfogóján. Aztán ünnepélyesen megkérte Hegybíró kisasszony kezét. Anna csak bólintott, mert nem akarta elsírni magát öccse előtt. Imrus odavolt az örömtől. Béla bácsi már nemcsak mestere, de most már gyámapja is lesz. Nem beszélve arról, hogy azt is mondhatja neki, hogy sógor bácsi.
Aztán nehogy kihűljön a leves, Anna asztalhoz parancsolta az urakat. Előtte azért mondta Bélának, hogy nyugodtan leveheti a frakkját, hisz otthon van.
Kisslaki László
