Sokan, sokféleképpen próbálták már megfogalmazni: mi a haza. Kevés szóval, igazán lényegre törően nem igazán sikerült még definiálni úgy, hogy az mindenkire vonatkozóan igaz és hiteles legyen. Talán nem is kell a fogalmat egyöntetűvé, egységessé tenni, hiszen a többféle meghatározásból könnyebb a merítés, azaz ki-ki neveltetése, szellemisége, lelki hozzáállása szerint öntheti szavakba önmaga és mások számára a haza iránti érzéseit.
De mikor is juthat ez a fogalom gondolataink előterébe máskor, mint jeles alkalmakkor, nemzeti ünnep alkalmával, hosszabb távollét során, sorsdöntő választások okán. Kicsit lexikon-ízű ez a megfogalmazás: a hazához, annak földjéhez, lakóihoz, nyelvéhez, emlékeihez érzett ragaszkodás, mely tettekben is megnyilvánul: a haza iránt való kötelességek teljesítésében, önzetlenségben, odaadásban, önfeláldozásban.
Haza, hazám, hazaszeretet… Mielőtt tovább ízlelgetnénk a szót, időzzünk el kicsit a személyes haza, az otthon kifejezésnél. Otthon, lakás, családi otthon, ház, udvar, kert. A benne élő, szerethető emberek, vagy azok emléke nélkül csak egy ház, egy lakás. Otthonná akkor válik, amikor lakói belakják, személyessé teszik azt. A benne élőknek van történetük: jó és rossz történetük, amelytől azzá váltak, akik lettek. Jellemük, cselekedetük hozzájárult a másik ember életének alakulásához, az otthonhoz, annak szellemiségéhez, szerethetőségéhez. A családtagok személyiségéből és fizikai valójából otthon teremtődik. Otthon melyből aztán erőt, bátorítást nyerhetnek az élet számos területén rájuk váró tennivalókhoz, buktatókhoz, megoldandó feladatokhoz. Babits Mihály így fogalmaz: „Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! Itt a szoba, melyben megszülettem, melyet szemem legelőször látott. Itt a kert, amelyben építettem legelőször az első palotákat.”
Egy országból akkor teremtődhet igazi haza, ha összeadódik a közös akarat és cselekedet, a szellemi és lelki erők. A benne élők tehetik jobbá, komfortosabbá, élhetőbbé. S hogy mélyebben szeretni tudjuk, ismerni kell múltját, földrajzát, népeit, napi történéseit. A közös történelem, a nagyobb közösségben megélt események, a szenvedés éppúgy, mint az ünnep, a győzelmi örömök kovácsolják össze a haza tagjait, honfiait, leányait, akár egy családot. Ahogy a családi otthon melegéhez, békéjéhez közös szándék és tettvágy kell, úgy a haza esetében sincs ez másként. Ahogy az otthon kereteiben szükség van az egymás iránti türelemre, alkalmazkodásra, segítségnyújtásra, olykor óvó intésre és megbocsátásra, a haza vonatkozásában sem lehet máshogy. A családban is vannak szürkébb hétköznapok és kell néha gyászolni, máskor meg ünnepelni, úgy a hazával kapcsolatosan is vannak ilyen alkalmak. És milyen jó hazajönni egy hosszú út után! Milyen jó hazai földre lépni, itthoni levegőt szippantani, ismerős arcokat látni! Ahogy az otthon biztonságában, úgy a haza ölelésében is éreznünk kell, tartozunk valahová: egy otthonhoz, kerthez, egy iskolához és szellemi, fizikai tájhoz. Miénk a költő, a forradalmár, miénk a tudós, a feltaláló, minden, ami összeköt. Miénk az erdő, a hegy, a liget, a folyó, a híd, a templom… A tájék s benne az ember, akinek nemcsak szavát értjük, de olvassunk keze mozdulatából, szemének csillogásából. Ady Endrénél egyszerűbben és szebben nem tudta még senki megfogalmazni a szűkebb pátria iránti szeretetét, az odatartozás lényegét „Szigorú szeme meg se rebben, falu még nem várt kegyesebben, városi bujdosóra. Titkos hálóit értem szőtte, s hogyha leborulok előtte, bűneim elfelejti. Vagyok tékozló és eretnek, de ott engem szánnak, szeretnek. Engem az én falum vár.”
Minden, ami lényeges, benne van e néhány sorban: szigorú, kegyes, vár, bűneim elfelejti, szán és szeret. Kívánhat-e többet az ember az otthontól, a felnevelő tájtól: mint azt, hogy vár és szeret.
A történelem, a muzsika, az irodalom, a tudomány, a sport régvolt és mai magyar nagyjai hatalmas megtartó, összekötő erő, érzelmi kapocs minden magyar számára. A leghatalmasabb és legbiztosabb lelki fundamentum azonban a századokon átívelő üzenet, Vörösmarty Mihály 1836-ban írt Szózata, amely megfoghatatlan mágikus erővel hat ránk ma is:
Hazádnak rendületlenül/ Légy híve, oh magyar;/ Bölcsőd az s majdan sírod is,/ mely ápol s eltakar./ A nagy világon e kívül/ Nincsen számodra hely;/ Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.
Tóth Katalin
