És én szerencsés vagyok, mert nekem eljött ez is. Van, aki nem ilyen szerencsés. Az öcsém munka közben halt meg 55 évesen. Nem bírta a szíve…
Nekem itt a lehetőség, hogy kezdjek valamit magammal, hogy végre éljek, de azt veszem észre, hogy lassan egybefolynak a napok, miközben csak bámulok ki az ablakon.
....
Még elég erős vagyok, szerencsére az orvos ritkán lát, csak a vérnyomásom és az ízületeim vacakolnak, de ez minden. Mégsem találom a helyem. Egy kicsit olyan, mintha leírtak volna. Kész, ennyi voltál, már nem vagy hasznos, vonulj félre…
...
A feleségem mindig mosolyog, derűs… nem értem, neki kiért nem fáj. Pedig a fiúk már felnőttek, messze élnek, az unokákat ritkán látjuk. Tudom, hogy szeretnek minket, de már nekik sincs ránk szükségük, élik a saját életüket. Ünnep, születésnap, névnap… csodás pillanatok, amikor együtt vagyunk, de utána újra üres a ház.
...
Hónapok telnek el így, szürkén, egyhangúan. Nem csinálok semmit, csak amit nagyon muszáj, mert minek? Kinek?
...
Azt hiszem, ma szombat van. Derűsen süt be a májusi nap az ablakon. Az asszony a konyhában szöszmötöl, halkan dúdol. Amikor kivánszorgok a konyhába, egy tál süteményt tesz elém. Rákóczi túrós… a kedvencem. Kérdem: ezt miért?
A válasz váratlanul ért: „Azért mert végre élsz! Nincs kötöttség, nincs megfelelés, nincs munkaidő, nincs hajtás, nincs stressz. Nem tudod, mennyi van még hátra, ezért el kellene kezdened élvezni az életet önmagadért. Ez a kedvenc sütid, kezd ezzel az ÉLETED! – megcsókolja a homlokom, és elvonul kertbe.
Imád a virágaival szöszmötölni…
