Életünket születéstől a halálig át- meg átszövik a találkozások. A beszűkült, csak a technikára épülő virtuális kapcsolatokat felválthatja a közvetlen, személyes kontaktus, hiszen a nyári hónapok, a szabadságolások, a kirándulások, túrák ideje alkalmas maradandó élményekre, találkozásokra. Vannak, amelyeket másnapra már el is felejtünk, s vannak olyanok, amelyek örökre beivódnak lelkünkbe, s melyek meghatározzák egész életünket. Nem csak szerelmekről beszélhetünk, hiszen minden emberi találkozás során adunk, s magunk is kapunk valamit. Valamivel gazdagabbak leszünk úgy, hogy közben adunk. Egy szót, egy gesztust, egy érzést, egy ölelést, egy hangulatot.

TALÁLKOZÁSOK

Valamit hozzáteszünk a másik ember személyiségéhez, és közben valamit mi is jobban megértünk a világból. Tudásunk, tapasztalatunk gyarapszik. Van úgy, hogy egy szót sem kell szólnunk. Elég egy arckifejezés, egy mozdulat, egy pillantás. Olyan lelki rezdülések, gondolati asszociációk zajlanak bennünk, melyre egyből fogékony a másik és megérti. S van, hogy alaposan kell taglalni mondanivalónkat, hogy gondolatainkat megértessük másokkal. Vannak találkozások, amelyek megismételhetetlenek, egyszeri alkalmak, de mégis maradandó, kitörölhetetlen emléket hagynak. Ilyen Weöres Sándor találkozása az „egy teljes-emberrel”: Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére. Szemre nem volt rajta semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt: őt már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak.
Vannak megrendítő találkozások. Régen látott emberekkel, a múlt helyszíneivel, eseményeivel. Ilyen lehetett az elhurcolt, holokausztot túlélő emberek látogatása Auschwitzban. Akár családban, akár egy nagyobb közösségben megesett, eddig feltáratlan drámai történések, összefüggések hatalmas erővel hatnak az emberre. Először egy leírhatatlan káosz zsong bennünk, majd a történések, az emberek, az események rétegei kezdenek úgy egymásra rakódni, hogy egy teljes kép bontakozik ki előttünk. Persze, ha akarjuk. Mert vannak történések, amelyekkel nem szívesen szembesül az ember, inkább valami védekező mechanizmust produkál, akár meg is másítja magában az eseményeket. Aztán a hétköznapok is produkálnak egészen egyszerűnek hitt találkozásokat, amelyek mégis évekig ott motoszkálnak az emlékezet homlokterében. Ilyenek az utca drámai pillanatai: kolduló gyermekkel való találkozás, vagy beszélgetés egy huszonegyedik századi cselédsorban élő emberrel, és a testét áruba bocsátó fiatal lány kihívó viselkedése az esti, tóparti sétányon is nyomot hagy bennünk.
Vannak találkozások, amikor az ember percekbe szeretné sűríteni életének főbb mozzanatait. Szeretne kitárulkozni, mintha soha nem lenne több alkalom, vagy mintha elszalasztana valamit, ha most azonnal nem mondhat el mindent magáról. De mint tudjuk, ha nagyon akarunk valamit, az általában csőddel végződik, nehézkes. Különösen akkor, ha úgy érzi valaki, az igazival hozta össze sorsa. A szavak nehézkesek, a belőlük építendő, a másik ember lelkéhez vezető híd könnyen összerogyhat. Szívem gazdagabb, mint nyelvem, abban bizonyos vagyok… – így sírdogál Cordelia is a Lear királyban – Boldogtalan én, ki számhoz nem bírom emelni szívem.
Vannak nagy-nagy találkozások. Van, akivel már történt ilyen. S van, aki még vár arra a találkozási pontra, amely megráz és egyben meglágyít, amely tele van ráébredésekkel, sorsfordító csodákkal, s amely után egy életút teljesen megváltozik. A karmikus, sorsszerű találkozásokról Márai Sándor így fogalmaz: Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra.  Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.
Életünket át- meg átszövik a találkozások. Jók és rosszak, sorsunk alakulásában döntő fontosságúak, és olyanok, melyek látszólag érintetlenül hagynak, de ott belül, legbelül egy picike üzenet mégis megmarad, amire majd egy adott pillanatban emlékezni fogunk. Sok-sok találkozás lenyomatát hordozzuk tehát szívünkben, amelyek mind hozzátesznek valamit személyiségünkhöz a földi életünk során. S ugyanennyi együttlét nyoma mások lelkében is jelen marad, s hordozódik tovább. Talán a tér és időn kívüli végtelenségig.

 


Tóth Katalin