Szeretjük az elefántokat. Hatalmasak, erősek, furcsán különlegesek. Valahogy mégis távolinak, idegennek, nagyon-nagyon ősinek érezzük őket. S ez így is van. Nem hasonlítanak egyik ma élő állathoz sem. Legutolsó közeli rokonaik a jégkorszakban kipusztult mamutok és masztodonok voltak.
Egyedülálló faj. Keveset tudunk még róluk, csak feltételezések vannak bonyolult társadalmukról, kapcsolataikról. Ha alaposan meg szeretnénk ismerni az elefántokat, nagyon sietnünk kell, hisz csak egy hajszál választja el őket a teljes kipusztulástól. Ennek okozói „természetesen” mi, emberek vagyunk...
A földön két elefántfaj él: az afrikai és az ázsiai (indiai). Az afrikai elefánt inkább a szavannák és az erdők lakója, egykor a Szaharától délre csaknem mindenütt előfordult. Jelenleg már csaknem kizárólag a védett területeken maradtak állományai. Az ázsiai elefánt elsősorban erdőlakó, kisebb termetű, mint az afrikai, és van egy kis púpra emlékeztető domborulat a hátán. Kevésbé erőteljes a felépítésük, kisebbek a füleik, agyaraik, testük szőrösebb, fejük jellegzetesen boltozatos. A legjellegzetesebb különbség azonban az, hogy az afrikai elefántoknál mindkét nem hatalmas agyarral rendelkezik, míg az ázsiai nőstények agyara többnyire nem, vagy csak alig látható.
Az elefántok a patás állatokra jellemzően csordában élnek. Viszonylag későn, tizenöt-húsz éves korukra érik el az ivarérettséget. Az elefánttehén három-négyévente kb. 22 hónapi vemhesség után hozza világra utódját. Fogságban elérik a nyolcvan éves kort is, de a vadon élő példányok rendszerint rövidebb életűek.
Hasznos ormány és agyar
Az elefántok különlegessége az ormány, amely lényegében a felsőajak és az orr megnyúlásából és összenövéséből keletkezett. Több ezer izom vesz részt a mozgatásában. Az orrnyílások az ormány végén találhatók, egyben ez az ormány legérzékenyebb része is. Sokoldalú szerszám: alkalmas kicsiny tárgyak megfogására, felvételére, kiváló eszköz a táplálék összegyűjtésénél, fürdésnél, és iváskor, amikor az ormányba felszívott vizet az állat egyenesen a szájába fecskendezi. A jellegzetes trombitáló hangot is ezzel adja ki. A nőstényelefántok ormányukkal terelgetik kicsinyeiket és utasítják rendre a szertelen fiatalokat.
Az elefánt másik ékessége az agyara. Lényegében egy állandóan növekvő, gyökértelen metszőfog. Akár 3,5 méter hosszúságúra is megnőhet, így egy kifejlett elefánt összesen 100 kilogrammnyi „elefántcsontot' is cipelhet a fején. Az agyar remek fegyver, de segítségével a földben rejtőző táplálékhoz - gyökerekhez, gumókhoz is hozzájuthat.
Négy fog is elég!
Az elefánt szájában meglepően kevés, összesen négy fog található. Ám ezek nem akármilyen fogak! Igen tekintélyes mérető (kb. 40 cm széles és 10 cm magas) őrlőfogak. A felnőtt elefántok naponta legalább 250 kg füvet, falevelet, gyümölcsöt fogyasztanak el, így ezek a fogak óriási igénybevételnek vannak kitéve. Az állat életében általában hatszor cserélődnek az elkopott fogak. Az éppen használatban lévő fogak kopásával párhuzamosan már fejlődnek az újak. A hatodik, és egyben utolsó őrlőfog készlet 65 éves koruk körül kopik el, ami rendszerint az állat pusztulását is okozza, mivel fog nélkül nem képes megfelelően táplálkozni. A többi patásállattal ellentétben nem kérődznek. Emésztőrendszerükben olyan baktériumok élnek, amelyek segítik a növényi táplálék lebontását. Igaz, azt is tudni kell, hogy a napi tápláléknak alig 40%-át emésztik meg - az ürülékükből csemegéző madarak legnagyobb örömére.
Üzenetek patadobbantással
Az elefántok rendkívül alacsony - 20 Hz körüli - hangok kibocsátására is képesek, melyek ideális körülmények közt 10 km távolságra is eljuthatnak. Ezek a morajlások szeizmikus visszhangokat okoznak a talajban, és így nagyobb távolságokra is eljuthatnak. Nemrég jelent meg egy tanulmány, amely bebizonyította, hogy ezeket a szeizmikus rezgéseket az elefántok a lábkörmükkel illetve talpukkal érzékelik. Sőt! Patadobbantásokkal képesek üzeneteket küldeni fajtársaiknak. Ráadásul nemcsak tartózkodási helyüket jelezhetik ily módon, hanem bizonyos érzelmeket is ki tudnak fejezni. A rezgéshullámok a körmökön keresztül a csontok segítségével jutnak el a fülbe. Valószínű, hogy az ormányuk is érzékeny a rezgésekre. Az angolai elefántok viselkedésének megfigyelése kimutatta, hogy a szeizmikus jelzések sokkal távolabb is eljuthatnak, mint azt gondoltuk; a szomjas elefántcsordák már 160 km távolságból is meghallják az eső hangját.
Az elefántgyászról
Elterjedt az elefántokról, hogy igen fejlett érzelmeik vannak, képesek felfogni a halál jelentését, és meggyászolják halott társaikat. A haldokló öreg állatok elvonulnak társaiktól, hogy magányosan vívják meg haláltusájukat. Mint minden legendának, ennek is van valóságalapja.
Hogy ennek utánajárjanak, a kutatók 19 vadon élő elefántcsoportot tanulmányoztak három kísérletben. Megállapították, hogy saját fajtársaik teteménél feltűnően izgatottan viselkednek, és még a rég halott elefántok koponyájának és agyarának is nagy figyelmet szentelnek: órákig képesek vizsgálgatni, szinte szeretettel babusgatják. Egyértelműen több figyelmet szentelnek az elefántmaradványoknak, mint más állatfaj csontjainak, és csöndben, szertartásszerűen köröznek elpusztult társuk körül. Előfordult az is, hogy levelekkel megpróbálták eltemetni a tetemet. Arra, hogy hogyan képesek felismerni saját fajukat, egyelőre nincs megfelelő magyarázat.
Mire jó egy elefánt?
Az elefántok évezredek óta segítik az embereket. Hatalmas erejüket és munkabírásukat ősidők óta használjuk. Már az ókori civilizációk is szelídítettek elefántot, akiket a mezőgazdaságban, és teherhordásra is használtak. Kihasználva félelmetes megjelenésüket, harci hátasnak is próbálták alkalmazni (pl. Karthago harci elefántjai). Fenséges, tiszteletet parancsoló külsejével az ünnepek fontos szereplőjévé lépett elő, s ékszerekkel, finom szövetekkel díszítve gazdájának rangját is méltón jelezte.
Igazi „háziállat' azonban sohasem lett az elefántból. Ennek oka elsősorban az, hogy nagyon nehezen szaporodik fogságban. A vadon élő állatok befogása pedig igen veszélyes, s ráadásul a párzási időszakban a hímek megvadulnak, s kezelhetetlenné válnak.
Legnagyobb ellenségük
Az elefántok - legyenek bármilyen hatalmasak - komoly veszélyben vannak. Legfőbb ellenségük az ember, aki egyre kisebb élettérre szorítja őket. Hatalmas táplálékigényük miatt így teljesen letarolják szűkös életterük teljes növényvilágát. Ha elfogy a táplálék, az állatok egyre agresszívabbak lesznek, betörnek a környező farmokra, hogy élelemhez jussanak. Kialakul az ördögi kör. Az ember elveszi a táplálékot jelentő területeket, hogy mezőgazdasági termelést folytasson, az éhező elefánt megpróbál élelemhez jutni, az ember fegyvert ránt, s az éhező állat bedühödik. Szemtől szembe egy embernek semmi esélye sincs egy megvadult elefánttal szemben. Hat tonnás súlyuk ellenére igen gyorsan, akár 50km/h sebességgel is rohanhatnak. Évente kb. 500 ember hal meg az ormányosok támadásában, s ez a szám a művelés alá vont területek növekedése miatt várhatóan csak nőni fog.
Viszont minden évben 6-12 ezer elefántot gyilkolnak le az orvvadászok a csontjukért. Ez az arány a múlt század 80-as éveiben még nagyobb volt, becslések szerint legalább 100 000 elefántot öltek meg akkoriban, és egyes régiókban a helyi populáció 80%-a elpusztult. Ennek fő oka az illegális elefántcsont-kereskedelem volt.
Az elefántcsont-kereskedelem 1989 óta tilos, ez alól kivételt csak a washingtoni egyezmény megkötése előtt készített dísztárgyak jelentenek. Az orvvadászat és az illegális elefántcsont-kereskedelem mégis virágzik. Több ezer elefántot gyilkolnak le Közép-Afrikában, hogy kielégítsék az elefántcsont iránti keresletet. Az értékes árucikk illegális elosztó központja Szudán.
Szomorú tény, hogy az ember a kipusztulás szélére juttatta ezeket az állatokat. Az állatkertek néhány példánynak megfelelő körülményeket tudnak biztosítani, de az elefántok társas lények, ideális körülményeket csak a természet nyújthat egy csorda kialakulásához és fennmaradásához. Jelen körülmények között a megoldást csak a gondosan felügyelt természetvédelmi parkok kijelölése és fenntartása jelentheti. Ez viszont csak olyan területeken lehetséges, ahol ki tudják elégíteni az állatok táplálékigényét, s gondos vadgazdálkodással kordában tudják tartani az elefánt populáció szaporodását. S jó lenne, végre igazán hathatós megoldást találnának a rezervátumok területén is gátlástalanul gyilkoló orvvadászok ellen is. S. V. L.
