Takács Zoltán festőművész illusztrációja
A vályúban, térdig a vízben gunnyasztottak elkeseredve, s félénken pislogtak. Különösen a kisebbik, aki előző nap az ujjamba vágott, pedig csak meg akartam simogatni. Dehogy bántottam volna! Ahogy nézegettem a két szép madarat, nagy pityegéssel bevonult libasorban egy pulykacsalád. No persze! - volt annyi eszük, hogy a nyitott kapun keresztül belátogassanak. Leguggoltam, s meglepődtem, mert félre sem ugrott az anyjuk, mikor felvettem megölelni.
Ilyet még nem láttam! Teljesen szelíd volt. Egyébként a mi vidékünkön nem volt divat a pulykatartás. Csak a Fischerék voltak olyan finomak. Náluk még az istállóban is villamos lámpa mellett olvashattak volna a barmok, ha tudták volna a betűt.
Érdekes, mikor a pulykaanyát tartottam, most nem szidott a nagymama, hogy teszed le azt az állatot, te anyagyász! - mint múltkor, mikor kukoricát hoztam a kamrából és direkt magam elé szórtam. Persze a szárnyasok boldogan szemezgettek, mert csak az öregebbje ismerte ezt a ritka csemegét. A nagy tülekedésben a lábamnál nem vették észre, hogy lassan leguggoltam, és egy dagadt libát átfogtam a két szélén. Olyan finoman, hogy a tyúkeszű észre sem vette, úgy zabált. Csak mikor tovább akart lépni, akkor érezte, hogy nem megy. Erre felemeltem megölelni, erre úgy gágogott, mint egy eszeveszett. Persze, hogy éppen akkor jött ki a nagymama…
Hirtelen akkora zaj hallatszott a kövesútról, mintha tankcsapat vonulna a Balaton felé.
- Ez a gép! Hurrá! Megjött a csépelő! – ordítottam.
És tényleg, a keresztnél lassan befordult a vasszörny, s komótosan nagy csikorgással becsörömpölt Orbánékhoz. Jöttek az emberek is vele, akik majd kévékkel zabáltatják az irdatlan dögöt. Aztán jöttek a pelyvahordó lányok is, akik a polva lik alól kettesével, mint a mentősök cipelik a fészerbe a rakományt. Izgalmas volt nézni, ahogy izzadtan hajolgattak. Nem tudom miért, de azt is jó volt látni, ahogy a rékli alatti fehér cipóik ringanak, libegnek, mint a nyelv nélküli harangok.
Aztán jöttek a kévebontók, meg akik a dobot etették, meg a bikaerős legények, akik a teli zsákokat vitték a padlásra. Ott leöntötték, majd mentek a következőért.
Különben nincs szebb dolog a világon, mint a hőségben a hűs búzában fürödni! Biztos, aki már egyszer megpróbálta gatyában, így van vele - nem igaz?
Már végeztek Orbánéknál, ezért átmentem hozzájuk. Ott már felrámoltak és készülődtek hozzánk. Illő volt, hogy én is ott legyek hivatalosan, hogy majd az utat mutassam. Csatlakoztam a magam korabeli söpredékhez s megcsodáltuk a mérnököt. Onnan tudom, hogy az volt, mert mindenki így hívta, hogy mérnek úr. A masinán meg a traktoron volt egy-egy nagy fémkerék, amit egy széles bőrszalag kötött össze és az forgatta azokat. Már a segédmasiniszta kikapcsolta a motort, de a szalag még szaladt. Erre a főmérnök csak úgy odalépett, meg se roggyant a lába, bőrkesztyűvel lekapta a szíjat. A tárcsák még egy kicsit üresbe forogtak, aztán megálltak. Mindenki ámulva nézte ezt a hallatlan merészséget. Sokan meg is tapsolták. Aztán Bacsó Imre felült traktorjára, és nagy büszkén húzta házunk felé a vasdögöt.
- De mi ez! Meg sem áll, csak pöfög tovább!
- Imre a rossebit! Ájj meg! - kiáltotta nagypapa.
- Nem tehetem Gyuri bácsi - szólt vissza Bacsó szemlesütve -, ukázba adták, hogy nem lehet magánál masinálni, mer´ lemaradt a beszolgáltatással.
- Hát mér´ párttitkár az apád? Tegyen valamit, hiszen együtt lőttük a muszkákat – csuklott el nagypapa hangja. Szeme pedig könnybe lábadt a tehetetlenségtől és a szégyentől. Nekem meg belesajdult a szívem, mert csak én láttam, hogy szemében könnycsepp gurult végig a borostás arcán. - De biztosan káprázott a szemem az ijedségtől, mert ez ugye lehetetlen? – hiszen ő a legvitézebb ember a faluban. Később aztán erőt vett magán és megalázva az utca előtt, mint akinek az utolsó érv eszébe jutna, hirtelen elkeseredetten ordította:
- Rád uszítom a kutyámat, és az széjjelharapja a valagadat! - Elszorult a torkom. Tudtam, hogy a Pajtás soha senkit sem tudna megharapni, mert szerintem azt hiszi, hogy az élet csak csupa csontnyalás. Néhányan az öregek közül, akik végigcsinálták nagypapával a háborút, körbefogták a traktorost.
- Azért a kommenisták is emberek. Apád is szépen lőtte a muszkákat, vörös létére. Küldj valakit hozzá, hogy engedélyezze, hogy Gyurinál is kimasináljanak. Biztosan továbbra is békésen akar élni a falujában és megmaradni, mint párttitkár.
Állt a gép; komoran álltak az emberek is. Húsz perc is elmúlt, mire lihegve bekarikázott a küldönc az engedéllyel. Végre elcsitultak a kedélyek, s az óriási vasjószág bemászott az udvarunkba.
Engem akkor már nem érdekelt a cséplés.
Mindennapos dolog. Különben is láttam már olyat az imént a szomszédban.
A két félelemtől reszkető varjút egy kartonba tettem és hátravittem a szalmakazal mögé. Lábaikon a madzagot kibogoztam. – Pucolás, mondtam nekik -, mire ők vállvonogatva elballagtak egy darabig, majd szárnyra kaptak. Na, ezek sem jönnek vissza egyhamar, legfeljebb csirkéért.
Hívtam Pajtást, s elindultunk a Kenderföldre, mert az áztatóban ilyenkor szoktak kiülni a békák napozni. Aztán ahogy levesmarsra kondul a déli harangszó, a gólyák is eljönnek az ebédért.
Az az igazi látványosság, nem a masinálás - gondoltam.
Kisslaki László
