Karola és a kispap

- Valami íróféle, vagy mi – mesélte neki Jolika, a takarítónő, aki ajándékért néha bejárt Keller úrhoz masszírozni ahol az öreg kérte.
Takó úr megpróbálta elhúzni székestől a reszketőfejű költőt, de az makacsul belekapaszkodott az asztalperembe, hogy az terítékestől vele jött. Takó úr annyira feldühödött ezen, hogy fejébe szaladt a vér, és lekent egy pofont a sikoltozó költőnek. Még jókor érkezett oda Ica. Kivezette és leültette egy padra a levegő után hörgő Takót, s elrohant a doktorért. Időközben a költő megtalálta a földön a szemüvegét, amiben már csak egy üveg volt. Még sírástól hüppögve az orrára tette, de aztán diadalmasan körbenézett, mint a hibbant Mussolini a szónoki tribünön.
Lassan lecsitult az ebédlő, s visszatért a mézes nevű „Angyalkert” idősek otthonába a megszokott béke. Csak az eszcájgok csörögték még asztaltól asztalig a skandalumot.

- Ideülhetek, Pelbárt atya? - kérdezte a múmia arcú Karola asszony az agg plébánost, aki a borával bíbelődött, de bólintására sem várva leült. Illetve helyet foglalt, mint Gertrúd királyné a második felvonásban. Rögtön használatba vette a púderdobozát, hogy a pap ijedten takarta le a kezével a poharát. Az öreg színésznő fejére mintha négy számmal nagyobb bőrt húzott volna a vicces kedvű kor. Vénségére Karola a viharos évtizedei után kikopott a színpadról, de mostanság a nemzet régberekedt csalogánya, egyre jobban belelovalta magát egy álomvilágba. Éjszakánként sohasem játszott, elérhetetlen szerepeket próbált. Biztos volt, hogy ha leheletnyit felülcsiszolja Júliát, meg talán Nórát venné markánsabbra, máris újra a színpadon lehetne. Szinte látta már az újra a róla szóló cikkeket, amit a bohém újdondászok, rajongva, remegő tollal írják:
- A megújító tűzből, főnixként tért vissza a mi csodálatos Koltai Karolánk.
A festékálarc alól szinte egyszuszra mesélte jövőbeli elképzeléseit a fáradt papnak, aki a szózuhatagban csak szomorúan bámulta poharát. Sajnálta az öreg színésznőt.
- Ó, bárcsak elvenné az Úr a maradék eszét is az asszonynak!
- Mikor lesz képes egy ember a valósággal szembenézni? Miért nem tudják végre elfogadni a megváltoztathatatlant?
Ahhoz, hogy Karola vágya valóra váljon, csak két dolog hiányzott: a fiatalság és a tehetség.  Az előbbi örökre eltűnt, mint a bálban a régmegivott pezsgő. A tehetséget meg mikor osztották, hiába állt kétszer is sorba szegény, döbbentő zsugorisággal mérte neki a sors.
Pelbárt belekortyolt az új fröccsébe, amit Ica hozott repetának. Szivarra gyújtott és érdeklődéssel bámult egy legyet az abroszon. Az éppen két mellső lábbal vadul vakarta a fejét; szinte félő volt, hogy leszakítja. – Mint hajdan az a baka a gombokat Karola blúzáról -, emlékezett vissza szégyenkezve a pap. Még ott, szeminarista korában látta meg az akkor a koraérett kamaszlányt.
Pelbárt diák nagyon szeretett volna vele szobára menni, ha a leányka végez a katonával. De keserűen csalódott. Ugyanis Karola csak besegített az édesanyjának a kasszánál, mert a papa halála után ők vitték az intézményt.
Pelbárt még ma is bánta, hogy aztán szükségből beérte a villámkezű Verával. Azért azt a két percet igazán olcsóbban is felszámolhatta volna...
Másnap aztán mehetett a mosolygó, mindentudó Kelemen atyához gyónni. Olcsón megúszta a penitenciát, mert nem súlyosbította a bűnét avval, hogy fizetés nélkül lelépett volna a nyilvánosház konyháján keresztül, mint néhány szobatársa.
Később, felszentelése után pár évre kikerült Vatikánba. Mikor újra hazatért, már csak a bulvárlapok pletykarovataiban találkozott Karola nevével. Legtöbbször nem a színészi alakításait domborították ki, hanem botrányairól írtak, ami nagyon fontos tényező egy tehetségtelen, de adakozó színésznőnek ezen a pályán, ha érvényesülni akar.
- Mért hallgat atyám? – kérdezte Karola várakozóan. Pelbárt felrezzent gondolataiból. Ránézett Karolára. Látta a ráncos csirkenyakát, nyakcsontjait, ahogy a csigolya felső részén körbeszáradt rajta a bőr, de alul lebernyegként lógott a vállára. Szívét szánalom és együttérzés töltötte el.
– Most mi a fenét mondjon ennek az asszonynak?
- Bocsásson meg drága művésznő, csak kicsit elgondolkodtam. Teljesen feleslegesen. Az elmúlásról…
Mintha csak a felfelé a semmibe szálló szivarfüstnek mondaná tanácsként, hogy örüljünk, míg lélegzünk, szeretünk, és hinni tudunk.  S bizakodjunk halálunkig. Akkor aztán kapaszkodjunk jó erősen a hozzánk lógatott kötélbe, hátha tényleg a másik végét tartja valaki? Higgyük, hogy a Mindenható. És reméljük, hogy az elmúlás pillanatában magához is fogja húzni. – Ha úgy akarja…
Ő is húzott egyet a korsó fröccsből, de előtte kihalászta a legyet és visszarakta ugyanarra helyre, ahol az eddig a fejét tépegette. Hadd aludja ki a részegségét, gondolta atyáskodva, majd Karolára nézett.
A vén színésznő csendesen sírdogált. Arcán a vastagon rákent festékre szivárványszínű barázdát vágtak a lefelé gördülő könnyek, s magukkal vonszolták a festék és a púder hordalékát. Úgy nézett ki Karola, mint egy fatörzsnek támasztott bohóchulla, amit már régóta permetez egy kitartó, szelíd-őszi eső.
Pelbárt atya gyengéd szeretettel megsimogatta Karola arcát, vállára terítette kendőjét és kikísérte a teremből.
Egy kikent bajszú kackiás légy régóta csak erre várt. Már azóta körözött az asztal fölött, mikor meglátta a hatlábú. nedves szépséget.
Leszállt mellé, és odabújt a légyleányka borszagú testéhez. Halkan egy szerelmes dalt zümmögött, csak úgy. Azért remélte, hogy hátha felébred az elázott kedves. Van idő, kivárja. Hiszen az élet örök – s mosolygott magában. Ügyet sem vetett az ablaküvegre, ahol már lefelé csúszkáltak az első idei hópelyhek.
Kislaki László