Közel 30 éve jelentette meg a new orleans-i Joan Cruz az akkor nagy port felvert, majd agyonhallgatott könyvét The Incorruptibles azaz Romolhatatlanok címmel. Ebben 102 olyan esetről számolt be, mely a szentek egyik legmegdöbbentőbb és legmisztikusabb csodáját, a romolhatatlanságát bizonyítja.
Romolhatatlanok - vagyis olyan személyek, akiknek teste a halál után nem bomlik fel.
Viszonylag kevés említésre méltó kutatást végeztek ebben a furcsa témakörben, noha a szentté avatás folyamatában ez meghatározó momentum lehet, és tudvalévő, hogy az egyház hiteles bizonyítékokat követel.
A 19. századi Thurston atya volt a téma első hitelesnek számító történetírója. Az enyészetnek való ellenállás hat jelenségét írta le. A beszámolók szerint a romolhatatlan test gyakran átható, kellemes illatot áraszt, nem következik be hullamerevség és bomlás. Előfordul, hogy hosszú idővel a halál után vérezni kezdenek a stigmák vagy a vértanúság sebei. Olykor a test sokkal a halál után is meleg marad. Arra is volt már példa, hogy a végtagok rituális mozgást végeztek (például áldást osztottak). Ezt pedig nem lehet csupán az izmok összehúzódásának tulajdonítani!
Meg kell említeni az enyészetlen testek jelenségének egy gyakori velejáróját is. A szentek titkos vagy rég elfelejtett sírját álom vagy látomás adja tudtul felfedezőinek. A szent sírra néha különös jelenség utal: Szent Charbel Makhlouf sírját például különös fények vették körül.
A régóta halott testek vagy testrészek gyakran választanak ki nagy mennyiségű illatos, tiszta olajat. Ezek eredetét és összetételét mindeddig azonban nem sikerült megfejteni. A szent illatnak, csakúgy, mint a test relikviáinak, a vérnek és a ruházatnak csodás gyógyerőt tulajdonítanak. A gyógyhatást számos orvosi esettanulmány igazolja.
Konkrét esetek
Még a hagiográfiai (a szentek életéről szóló) irodalom alapos vizsgálatából sem derült ki, hogy bárki orvos írt volna tanulmányt a romolhatatlanság kérdéseiről, leszámítva azokat a megállapításokat, amelyeket az exhumálást követő vizsgálatokban részt vevők tettek.
Születtek leírások épségben maradt holttestekről, amelyekről a különösen nedves talajban lerohadt a ruha. Számos szent, aki halála után is ellenállt az enyészetnek, életében stigmát viselt. Ezek a titokzatos sebek gyakran haláluk után is megmaradtak.
Sienna-i Szent Katalin hitte, hogy láthatatlanul viseli magán Krisztus kínszenvedéseinek jeleit, s halálakor kezén, lábán, oldalán a sebek megjelentek. Amikor holttestét 1597-ben megvizsgálták, s különálló relikviaként leválasztottak róla részeket még mindig látható volt a seb egyébként sértetlen bal lábán (217 évvel a halála után).
Ennél is megdöbbentőbb a lengyel szent, bobolai András vértanúságának esete, akit 1657-ben gyilkoltak meg a kozákok. Miután kegyetlenül megverték, lovak után kötözve városról városra húzták a porban, arca összeroncsolódott, végtagjai leszakadtak, míg végül kardélre hányták. Sebtében temették el, meleg nyári napon a pinski temető nyirkos földjébe, már oszlásnak indult tetemek közé. Negyven évvel később, amikor feltárták a sírt, a holttest, a sérüléseket kivéve, ép volt. Azóta számos orvosi vizsgálatnak vetették alá, 1917-ben pedig közszemlére tették. Ekkor még mindig nyoma sem látszott a hullamerevségnek vagy az enyészetnek. 1922-ben a Vörös Hadsereg csapatai, tudomást szerezvén bobolai András legendájáról, feltörték a szent sírját. Miután kielégítették kíváncsiságukat, a nyugvóhelyéről előrángatott testet otthagyták a földön. Később Moszkvába vitték, majd évek múltán, XI. Pius pápa kérésére, visszahelyezték kriptájába. A relikviák most abban a varsói templomban vannak, amely máig a nevét viseli.
Kételkedők vannak...
Érthető módon a csodát nem mindenki fogadja el. Kezdetben valami ismeretlen balzsamozási eljárásra gyanakodtak, de ezt a hipotézist hamarosan el is vetették, mert az esetek többségében az orvosi vizsgálatok kétséget kizáróan cáfolták, hogy bármiféle tartósítószert használtak volna. Még a lágy részeket sem távolították el a testből, ami a balzsamozás alapvető feltétele.
A másik elképzelés arra a különös kémiai folyamatra vonatkozik, amit elszappanosodásnak neveznek. A test szövetei, ahogy az elnevezés is utal rá, a megkeményedett külső bőr alatt ammóniás szappanszerű anyaggá alakulnak. Képződését a nedves talaj és más, oszlásnak indult testek közelsége segíti elő.
De mi az oka annak, hogy egyes esetekben végbemegy a folyamat, máskor pedig nem? Nem lehet tudni. De annyi bizonyos, hogy a test megőrzi formáját, a szemek és a testszőrzet pedig még legalább öt évig megmarad. A jelenség könnyen felismerhető, és orvosi vizsgálattal alátámasztható. De exhumáláskor kétség kívül ki kell derülnie, elszappanosodott-e vagy sem egy tetem, s minden bizonnyal feljegyeznék, hiszen valószínűtlen, hogy egy törvényszéki kórboncnok figyelmét elkerülné a jelenség.
