„Akár a hó, még eső mosta csönd pihent, az almafák hamvas kék lombajai alatt, halk, ébredés lehelte béke volt a kert, zárt ablakok mögött zsongott a nap, s fehér mezőkön át a szél a nap mezőiér’. Én hallgatok. Gyerekkorom a fű zenéje volt, és margaréták tengere. Megfoghatatlan mélyű ízét keserű bodza őrzi, fűzfa méze, kenyér bele.”
(Oláh János: Földem)
Ma másként működnek a dolgok. Ma üresek a terciák. Ásítozó ólak, düledező fészerek itt-ott még jelzik, valaha milyen élet volt a ház mellett. A szorgalmas tevékenység helyett ma általános a panaszkodás. Soha nem volt ennyire gépesített egy családi ház. Sok helyen az automata mosógépek mellett szárítógépek is működnek. Az asszonyok dolgát daráló, szeletelő, dagasztó és mosogatógépek segítik. A férfiak is sokféle elektromos, motoros géppel könnyíthetik dolgukat. Valaha az utcánkban a biciklin kívül két motorkerékpár volt, mint fő közlekedési eszköz. Ma minden porta előtt legalább egy személygépkocsi áll. Soha nem hallottam még vasárnap délutánokon ennyi fűnyíró, vágó, véső, nyeső, permetező gépet működni, mint manapság. Ma sok helyen viakolorosak udvarok, a kertekben jó, ha akad egy-egy gyümölcsfa. De ma sem jó semmi, mindenki siránkozik, jajgat és panaszkodik. Hiába a gépesítés által felszabadult rengeteg idő: hamar odaérünk valahova, pillanatok alatt elkészülünk az étellel, a gépek sok időt felszabadítanak a számunkra. De nem tudunk ezzel az idővel jól élni. Mert a sokak számára mértékadó, ízlésformáló televízió diktálta értékrendbe nem tartozik bele, hogy a szabadidőnket tevékenyen éljük, hogy teremtsünk, hogy alkossunk, hogy értéket állítsunk elő. Helyette vegyük meg a zöldséget és gyümölcsöt, amit magunk is megtermelhetnénk. No és persze, vegyük meg mellé azt a rengeteg haszontalan holmit, amire egyáltalán nincs szükségünk, s ami egy idő után az erdőszéleken, a ligetek fái között és a patakpartokon landol majd valahol, megadva magát az időnek, benne a természet mindent befogadó, mindent eltakaró tevékenységének.
Televíziós riport, egy család eladósodásáról. Banki kölcsön, munkanélkülivé válás, adósságok felhalmozása. És amit látunk: a család három kutyát tart, az asszony piros körmű kezével törölgeti könnyeit. A férfi a füves udvart gereblyézi. Nincs egy darab gyümölcsfa, sem három szál zeller az udvaron. Adósság, munkanélküliség, a megszorult helyzet sem sarkallja az embereket arra, hogy maguk is tegyenek magukért valamit. Pedig lehetne teremteni, termelni, valamit tenni, hogy kevesebb legyen a kiadás. Az ásó és a kapa használata mintha alantas dolog lenne.
Talán hiba volt a generációk elkülönülése egymástól. Megszűnt a folytonosság. Nem öröklődtek át azok az alapértékek, családmegtartó, közösségerősítő íratlan törvények, amelyek nélkül bizonytalanul állunk a világban. Ilyen regulák például, mint a föld, a kert gondozása= értékteremtés és tisztesség, önmagunk és a természet megbecsülése. A kerti tevékenység egyben anyagi, természeti javak létrehozását jelentheti. Egészséges élelem termelését, a család ilyen formán történő ellátását. A föld művelése állandó tanulás, ugyanakkor az alkotói kreativitás szabad szárnyalásának színtere. Ezen a területen is lehet művészi szintekre jutni. Arról nem szólva, hogy a saját erő felmutatása, a termés előállítása az önbecsülést erősíti és jogos büszkeséget ad. A kert a javak megtermelése mellett egy állandó biztonságérzetet nyújt: bármi történik, kéznél van, művelhető. A föld mindig ad: ha vetek bele magot, megterem a zöldség, a gyümölcsfa meghozza gyümölcseit. A kert egy család életében az erőt adó állandóság szimbóluma az élet más területein felmerülő rengeteg bizonytalansággal szemben. A kertművelés lelki terápia, hiszen a növénytermesztés és gondozás ad egy tartást, méltóságot az embernek az értékvesztett világban. Na és az ezernyi szépség, amivel örömet okoz:
„A növény, amelyet csak a hasznos oldaláról néznek, elbájoló szépséggel van tele. De ezen felül olyan tulajdonságok fölött rendelkezik, amely ritkaság. Itt van mindjárt a fodros petrezselyem. Ha nem tennék ételbe, illatszer lehetne, s minden bizonnyal csodálnák a hölgyet, aki a délutáni teán petrezselyemillat-felhőben érkezne. De ugyanez a növény csodaszép lenne virágágyszegélynek. Sűrű és bozontos zöldje kellemesen fogná körül a petúnia, vagy a szalvia ágyakat. A zeller ugyanúgy. A kelkáposzta bátran dísznövény lehetne, a bimbókelről, vagy a karfiolról nem is szólva.” (Hamvas Béla: A konyhakert)
Nézzünk körül a környezetünkben, talán még van kitől átvenni a meglévő tudást, tapasztalatot, hogy átörökíthessünk valamit a jövő nemzedék számára is abból a kincsből, amit a földdel való tevékenység, az egészséges élelmiszer termelése jelent. Még nem késő.
Tóth Katalin
