- Mi ez a rossz vicc kéremszépen? – Aztán vállat vont és sértődve elballagott az állomás felé. Ott biztos lesz valami morzsa, mert a pályamunkások éppen befejezték az ebédszünetet, s öregesen nekiálltak csákányt, lapátot fogni. Aztán a gépmester is munkára noszogatta a bivalyként delelő lomha vasszörnyét, aki egyedül csak őrá hallgatott.
Ahogy áramot kapott a vasdög, meghalt a parkban a csend. A békésen szuszogó fák közé belezuhant a cölöpverőgép ütemes, tompa robaja, ahogy éppen egy konokfejű bükkfa fejét sulykolta. A masina türelmesen próbálta beléverni, hogy jobb neki, ha térdig áll a földben.
A gép fenyegető zubbanása annyira megriasztotta Butzheim bácsit, hogy az egész testét elöntötte a veríték. Dermedt rémület szorította marokra a szívét amikor körbepillantott s rádöbbent, hogy nem a kedves karosszékében ül. Eltűnt mellőle a falig érő könyvespolc, a sarokból az állólámpa, és eltűnt az asztal, rajta a tejjel teli tál, ami még kenyérre vár.
Rettegve nézte, hogy előtte egy matrózinges, haragos bronzember áll, amint fenyegetően jobb kezével a távolabb merengő Berzsenyi mellszobrára mutat. Butzheim bácsi is odanézett, s elolvasta a költő odavésett születése és halála évét, majd visszapillantott a bronzszobor oszlopára vésett írásra. Mindössze csak az volt rajta: MEMENTO
- De hát irgalmas Isten! Én is csak azt akarom! – és a tehetetlen félelemtől elpityeredett.
A kifosztott, háncsból font szatyor reszketve húzódott közelebb gazdája lábához.
Éppen akkor sétált el a pad előtt egy német szerelmespár. Kézen fogva, egymásba merülve andalogtak, de a hölgy nem járt annyira a fellegek fölött, hogy észre ne vegye a sírdogáló öregembert.
- Mi a baj bácsi, rosszul van? – kérdezte aggódva.
- Nem, semmi, csak pihenek – felelte Butzheim úr, és észre sem vette, hogy németül válaszolt a hölgynek, mivel őseit, még Mária Terézia hívta be annak idején.
- Hogy hívják, melyik társasággal jött? – avatkozott bele a férfi is, aki azt hitte, hogy a bácsi talán elszakadt egy csoporttól. Válaszul Butzheim bácsinak újra eleredtek a könnyei. A pár tanácstalanul ácsorgott, ekkor lépett melléjük egy diák, aki a könyvtár ablakából látta a jelenetet. Az ő kérdéseire is ugyanazt válaszolta az öreg, mint a németeknek, de most magyarul. A fiatalember nem sokat teketóriázott, hanem egyszerűen felhívta a rendőrségi ügyeletet.
A kiérkezett zászlós hamar rájött, hogy kérdezősködéssel itt nem sokra megy. Az idős embernél nem volt igazolvány. A pénztárcája is rég leszállt már egy figyelmes utas segítségével a fonyódi állomáson.
Még csoda, hogy a szatyor hűségesen továbbutazott a bácsival Balatonmáriáig; - igaz, üresen.
A rendőrtiszt felírta a három tanú adatait, jegyzőkönyvet vett fel a történtekről, majd társával elvitték a bácsit az őrszobára. Fényképet készítettek róla egy esetleges országos körözéshez, ha időközben nem jelentik be valahonnan az eltűnését. Így persze nem engedhették az útjára az éhes, törődött öregembert, ezért átkísérték a kórházba.
Az ügyeletes orvos egy gyors vizsgálat után megállapította, hogy tudatkiesése van az idős páciensnek, ezért átmenetileg megfigyelésre benntartották.
Közben elindult a szokásos rutinfolyamat. Mivel három nap után se jelentkezett náluk senki, annak dacára, hogy a helyi rádióadók közölték a gazdátlan bácsi személyleírását, és a megyei lapok is leadták a fényképét - külön kiemelve az öregúr a német nyelv tökéletes ismeretét is -, nem maradt más hátra, mint a keresés kiterjesztése az egész ország területére. Aznap este már a tévében is láthatták Butzheim úr fényképét, amit aztán megismételtek a következő napokban is.
- A fene essen beléd! – rúgott Pálházi lelkész a zsákból kiszabadult liba után. Magára is haragudott, mert, hogy lehetett olyan ügyetlen, hogy még a keze közül is meglógott az a szárnyas. A harangozó, aki a Márton napi ajándékot hozta, amit a hívei küldtek az idősek otthonából, csak kedélyesen szemlélte a lelkek pásztorát.
- Te is segíthetnél, örökké csak azt a rohadt tévét nézed! - ordította Pálházi a feleségének. Az asszony nem hallotta a férjét, mert a készülék is bömbölt. A lelkész bement a szobába, s rögtön, mint akit villám sújtott, megdermedt:
– Hiszen ez a Pisti! Az osztályfőnök úr! – kiáltotta. - Butzheim tanár úr! - javította ki magát szégyenkezve, hiszen rég volt, hogy az osztályban egymás közt csak a becenevén hívták az öreget. Azonnal fogta a telefont, s hívta a képernyő alján feltüntetett számot.
Takács Zoltán festőművész illusztrációi
Másnap korán reggel már átszállt Keszthelyen a Marcaliba induló buszra, majd egy óra múlva már a zászlóssal benyitottak a kórterembe, ahol a tanár úr reggelizett. A kórházi fürdőköpeny ujja belelógott a tál tejbe, de őt ez nem zavarta. Ahogy a bácsi meglátta a belépő két férfit, felderült az arca.
– Na, nézd csak! Kit látok? A Pálházi! Hát téged mi szél hozott erre?
- Gondoltam, meglátogatom a tanárurat.
– Na, azt jól tetted fiam. És mi lett belőled?
- Lelkész. Evangélikus.
- Te? Hiszen fogalmazni se tudtál. Na, mindegy, azért emlékszem, jógyerek voltál. Ha nem is egy nagy lumen – tette hozzá.
A zászlós megakasztotta a kedélyes beszélgetést, hogy a tiszteletes úrral még meg akarja beszélni a továbbiakat. Mivel megállapították Butzheim úr azonosságát, a rendőrség a maga részéről lezárta az ügyet. Továbbiak intézését a lelkész magára vállalta.
Pálházi elbúcsúzott a tanártól, mondva, jobb lesz, ha beköltözik a bükkordasi idősek otthonába, és otthagyja azt a bűzös várost. És ő, Pálházi is minden nap láthatja.
Két héttel később, mikor Butzheim úr már az otthon lakója volt, beleélte magát az új környezetébe. Az első napokban a lelkészt még szórakoztatta is, hogy az öreg tanár átnézi a vasárnapra írt időszerű igéit. Mosolygott, amikor visszakapta a piros plajbásszal telejavított kéziratot. Örült, hogy Butzheim úrban újraéledt a pedagógus szív.
Később azért már nehezebben viselte el a lépten-nyomon felbukkanó kritikát. Múltszombaton aztán végleg kifakadt:
- Az rendben van tanár úr, hogy állandóan leszamaraz engem, de kivételesen itt, az otthonban ne tegye a lakók előtt!
- És szépen kérem a tanár urat, hogy legalább a prédikáció alatt ne csóválja a fejét, és ne vágjon olyan gúnyos fintorokat, hogy mindenki önt figyeli.
Butzheim bácsi barátságosan bólogatott, és elköszönt, mert megkívánta a fagylaltot.
Az öreg kényelmesen elment a cukrászda mellett, s aztán továbbsétált a Kossuth utcán egészen a Posta útig. Az állomáson felszállt az első vonatra. Igaz, hogy már zsúfolásig tömve volt a vagon, de azért rögtön helyet adtak neki. Butzheim bácsit kifárasztotta a séta, és nem csoda, hogy rögtön mély álomba merült.
Mikor koraeste Pálházit felzavarta az otthonból a küldönc, hogy az öreg már dél óta nem jött vissza a városból, a pap legszívesebben káromkodott volna egyet, de csak nagyot sóhajtott, és a telefon után nyúlt.
Kisslaki László
