Eljött az ideje, hogy új fogalmakat vezessünk be a környezetvédelemben. Az egyik ezek közül nem közvetlen környezetünk, lakóhelyünk tisztaságával és védelmével kapcsolatos, mégis mindenkit közvetlenül érint, aki a Földön él. Ez a fogalom az űrszemét. Mára már nem csak a talajt, a vizet és a levegőt károsítjuk, hanem kilépve bolygónk légköréből, a világűrt is szennyezzük.
Általános értelemben űrszemétnek nevezzük az ember űrkutatási tevékenysége nyomán a világűrbe került földi eredetű tárgyakat.
Ezek általában űrhajók, űrszondák fölöslegessé vált alkatrészei, illetve levált kisebb-nagyobb darabjai, amelyek ezrével keringenek Föld körüli pályán. Egy részük - amelyek kis magasságban találhatók - idővel bekerülnek a Föld légkörébe, és zuhanás közben elégnek.
Növekvő veszélyforrás
Becslések szerint a Föld körül kb.20.000 darab kisebb-nagyobb, 8500 tonna összsúlyú űrszemét kering, s biztosan állíthatjuk, hogy ez a mennyiség napról napra nő. De ez csak a jéghegy csúcsa. Az igazán veszélyesek azok a 10 cm-nél kisebb darabok, melyeket a legmodernebb radarok sem képesek kijelezni.
A legtöbb űrszemét a Föld felett 900 és 1000 kilométeres magasságban található. Szerencsére az 500 km-nél alacsonyabb rétegekben nincs ütközési veszély, ott az egyre sűrűbb légkörnek köszönhetően elég gyors a világűr „öntisztulása'. Ebben az övezetben a roncsdarabok igen hamar lefékeződnek, felizzanak és megsemmisülnek. Az űrsiklók pedig 400 és 600 kilométer között repülnek bolygónk felett, tehát elméletileg rájuk sem jelentenek nagy veszélyt az űrhulladékok. Hangsúlyozni kell, hogy csak elméletileg, hiszen számítások szerint több mint 15% az esélye, hogy ezeket az objektumokat eltalálja a keringő szemét. Azonban a kereskedelmi és kutatási célú repülések, az időjárás-megfigyelő illetve kommunikációs műholdak, valamint egyéb más hasonló űrtevékenység számára az űrszemét kiemelkedő kockázati tényező. Esetükben már több mint 60% a hulladékkal való ütközés kockázata. Igen gyakori a felrobbant műholdakból, illetve a hordozórakéták levált fokozataiból származó űrszemét. Ezek fokozott veszélyforrást jelentenek, mert maradék üzemanyagot is tartalmazhatnak, amely az esetleges ütközéskor felrobbanhat
Honnan származik?
Az ember 1957 óta, az első Szputnyik fellövésétől kezdve „szennyezi' az űrt.
Az űrkutatás első négy évtizedében csaknem 4000 indítás során több mint 23.000 darab, legalább 10 cm-es test került Föld körüli pályára. Megdöbbentő, hogy a felküldött objektumok csupán 6%-a működik - 50% már üzemképtelen műhold, kiégett hordozórakéta-fokozat és egyéb, fölöslegessé vált alkatrész, melyek céltalanul keringenek. A maradék 44% abból a 129 robbanásból (kiégett, de nem teljesen kiürült hordozórakéták) és ütközésből származik, ami 1961 óta a Föld körüli pályán történt.
Egy 1987-es adat szerint a megközelítőleg 7000 keringő űrtárgyból (műholdak, radarok, űrállomások stb.) alig 150-350 volt működőképes, vagyis több mint 95 %-uk szemét.
Egy 2004-es NASA jelentés szerint a legnagyobb űrszemét-kibocsátó Oroszország, őt szorosan az Egyesült Államok követi. A többi űrszemét forrása: Franciaország, Kína, India, Japán és nem utolsó sorban az Európai űrügynökség.
A lehetséges védekezés
Már a Columbia űrrepülőgép tragédiáját követően is felmerült, hogy egy űrszeméttel való ütközés lyukasztotta ki a gép szigetelését.
Gondoljunk csak bele: ha egy akár 50 ezer kilométer/órás sebességgel száguldó parányi űrtörmelék becsapódása súlyosabb kárt okoz, mint egy nagy erejű kézigránát, mekkora pusztításra képes egy nagyobb darab hulladék. A védekezés éppen ezért elengedhetetlen.
A hagyományos módszerek közül a legelterjedtebbek a különféle védőernyők, illetve repülés közben a nagyobb darabok elkerülése érdekében végrehajtott manőverek. Ez folyamatos figyelőszolgálatot, és hatalmas technikai apparátust igényel.
Felmerül a kérdés, hogy nem volna-e egyszerűbb alaposan „kitakarítani' a bolygónk környékét.
Nos, ez az, amit még nem sikerült megoldani. Ha életképes ötlettel áll elő valaki, kiderül, hogy megvalósíthatatlanul drága, az olcsóbb elképzelések pedig rendre kudarcot vallanak.
Általános elképzelés például, hogy miután egy műhold letöltötte szolgálatát, az irányítók alacsonyabb pályára állítják, és idővel elég a Föld légkörében. Az űreszközök megsemmisítéséről érvényben lévő rendelet szerint egyetlen szerkezet sem lehet kint az űrben a küldetésének lejártát követő 25. évben Az egyik módszer szerint az újonnan fellőtt műholdakat és rakétákat olyan apró manőverező rakétákkal látnak el, amelyek a küldetés végén visszairányítanák őket a Föld légkörébe, ahol teljesen elégnének, s így nem növelnék az űrszemét mennyiségét. Azonban ez a módszer is rendkívül sok pénzt, összetett energia- és irányítórendszert igényelne, tehát ez nem járható út.
Használható elképzelésnek tűnt azt is, hogy földre telepített lézerekkel kellene megpróbálni letéríteni a már nem működő műholdakat és a többi nagyobb űrszemét darabokat. Ez a módszer sem túl gazdaságos, figyelembe véve a műholdak nagy számát és a szükséges hatalmas mennyiségű energiát. A nagyobb műtárgyakat a legújabb gyakorlat szerint a maradék üzemanyaguk segítségével magasabb, ún. temetői pályára állítják, hogy ne zavarják az űrhajózást és az űrkutatást. Ez azonban csak átmeneti megoldás.
Valószínűleg a jövőbeni űrutazások sikere nem csak a technikai fejlettségünkön fog múlni. Ahhoz, hogy távolabbra utazhassunk, más bolygókat is meglátogathassunk, először olyan akadályokat kell legyőznünk, amelyet saját magunk állítottunk. És nem csak az 1000 kilométer körül keringő, hanem a jelenleg elfogadott megoldás szerint magasabb tartományba irányított, egyre gyarapodó űrszemét is gondot fog okozni.
