Szerényen beleolvadva a környezetbe: házak alapzatának tövében, sziklák meredélyén, temetők kiszáradt kőedényeiben, élő szervezet számára élhetetlen, víz és föld nélküli repedésekben, hasadékokban, kietlen helyeken megél. Kő és nap, ez a két őselem az igazi éltetője. Nem hivalkodik, de néha kiemelkedik a talajszintből: virágot nyújt az ég felé hosszabb száron, mintha azt jelezné: itt vagyok, én is vagyok. Aztán megint visszaépül a társai közé nyomtalanul.
Nem kíván külön elbírálást, külön gondoskodást. Nem kér, nem követel, feltűnés nélkül, viszonzást nem várva, csak ad. Ad formájának, színének szépségével, dús leveleinek gazdag nedveivel. Jelenvalóságával, állandóságával biztonságot nyújt a sok zavar, kétely és bizonytalanság között.
Csönd, néma emlékezés, magány, egyszerűség, és mégis valami sejtelmes folytonosság, örök körforgás. Ez a kövirózsa. Aki nőtt mély szakadékban, szeme rálát a magányra, hegyi víz forr kebelében, ajakán dús moha-párna (Weöres Sándor).
Hogy miért éppen most elmélkedek erről? Az utca végén, két kőből épített kapuoszlopon kialakított mélyedésben láttam ezeket a csodás kis növényeket, ahogy a semmiből életet teremtettek. Szépséget vittek az egyhangú, szürke bejáróba, jelezve: nincs vége, itt még van élet. És valóban, ebben a kapubejáróban évszázadok átörökített szokása él tovább. Sok évvel ezelőtt Emmi néni telepítette oda, akinek bizonyára valahol a tudattalanjában mélyen beleégve élt ez az ismeret: a kövirózsa megvédi a házat a villámcsapástól, a tűztől és védelmezi a benne élőket a boszorkányságtól, a gonoszságtól. A kőrózsát ősi szokás szerint a háztetőkre is ültették. Erre utal a növény latin neve: Sempervivum – örökké élő – tectorum – fedél.
A székely népi építészet jó ismerője Toroczkai-Wigand Ede 1911-ben így ír egy építendő portáról (a kőrózsát, mint fülfüvet említve): A baloldali kis kert végében a ház húzódnék… A zsuppolt házfedelén a varázserejű fülfű. A hívogató tornác a pitvarba vezet, hol a nagy füleskemence terpeszkedik, mindenféle készséggel. Mert a legenda szerint Jupiter, a villámlás, az ég, a harmat, az eső, a hó és a mennydörgés ura, a család főistene védelmébe veszi azt a házat, amelynek tetején, vagy tövében kövirózsa növekszik és szaporodik. Ezért nevezik mennydörgő-fűnek is, meg fülfűnek éppen e sokféle hasznából eredően.
Csapó József az 1775-ben készült Magyar Kert című könyvében így nevezi a növényt: fülfű, fülben eresztő fű, fülben facsaró, házi zöld, mindenkor élő, kövirózsa és mennydörgő-fű. „Házok tetején, zsendelyén nevelkedik ez plánta és széles, vastag leveleit elszaporítja.” Belső használatként a szerző a nyavalyatörés és rettegés ellen javallja. Külső használata eloszlatja a dagadásokat, a szájüreg kelevényeit és hólyagocskáit. Égési sebekre pedig vajjal összefőzve a rózsa levét enyhülést és hamari gyógyulást ad. Javasolja még az írás a növény összetört leveleit szemölcsök és tyúkszem megszüntetésére.
Évszázadok múlva, 1930-ban Radnóti Miklós Beteg a kedves című versében így említi a növényt: Pásztorok, jöjjetek le mind a hegyekből és / párnának kifésült gyönge gyapjakat / hozzatok néki a feje alá. És mert / szereti, kövirózsát! Halovány szegény / most, mint ahogy halovány hajnal felé a / vacsoracsillag!
Szinte minden természetgyógyászattal foglalkozó kiadvány jegyzi ezt a növényt, amely rendkívül hasznos az egészség megőrzésében. Hatóanyagai többek között flavonoidok, cserzőanyag, növényi sav, nyálkaanyag, C-vitamint is tartalmaz. Baktérium- és vírusölő hatása miatt javasolják: szájüregi fertőzések, rovar- és csaláncsípések, vágott sebek, égési sérülések kezelésére. A növény leve a középfül-gyulladással járó fülfájást is enyhíti, fülbe csepegtetve, rövid időn belül érzékelhető a javulás. Csökkenti a fogfájás okozta gyulladást, ha nedvét egyszerű, gyógyszertári krémbe keverjük, használható májfolt vagy egyéb bőrelszíneződés halványítására, eltüntetésére. Csillapítja a gyantázás utáni égő érzést és viszketést. A levélből készült tea alkalmas torokgyulladásra, hörghurutra, kisebesedett száj és afta gyógyítására.
Gyógyászati haszna mellett nem kis mértékben esztétikai élményt is jelent számunkra a kőrózsa, hiszen a kertművészet egyik fontos eleme, sziklakertek, köves ágyásszegélyek, temetők kedvelt növénye. Szélsőségesen egyszerű, szárazság- és fagytűrő ez a pozsgás növény, olyannyira, hogy éhezőművészként emlegetik a kertészeti szakemberek. Vastag, víztárolásra alkalmas levelei zöldek, lilák, barnák, vörösek, általában simák, és vannak egyedek, amelyek illatosak. A Földközi tengert körülölelő hegyvidékekről származnak, innen terjedtek el az Alpoktól a Balkánig, keletre pedig Don vonaláig.
A növényszimbolikában a kövirózsa - talán nem véletlenül - a szorgalmat és az életerőt jelképezi. Kell-e ennél jobb biztatás az embernek, mint hogy naponta rátekint erre a semmi hátán, kavicson, kövön megélő növényre. Erőt meríthet belőle: minél nagyobb a szorítás, minél szűkebb az élettér, annál nagyobbak, elevenebbek a rózsák, annál nagyobb az élet iránti vágy és a tetterő.
Tóth Katalin
