Takács Zoltán festőművész illusztrációi
Később, mikor sátrában kiöntötte az iszákot, s arany helyett csak kavicsok röhögtek vissza rá a szőnyegről, egy darabig zokogott a marcona vitéz, majd hazaszökött Váradra. Félévre rá, egyik régi tisztje látta a táncoló dervisek fehér szoknyájában fezzel a fején. Megdöbbent, mert a volt parancsnoka éppen üres, kinyitott tenyerét az ég felé fordítva kerengett eksztázisban a társaival. Délutánra a ló már rég elfelejtette a kegyetlen vágtát. A vér is megszáradt a sörényén — na, nem a sajátja —, mert a lovak őrzőangyala már Damaszkusztól kísérte. Ha jól emlékszik, talán déltájt kerültek a hátára a foltok, mikor a kövér gazdáját a haramiák lelőtték róla. Biztos az előkelő ruhája meg a bőröve miatt.
Hál’ istennek, azóta könnyebben esik a bóklászás a csüdig érő fűben. — Meg kell, hogy mondja, nagyon nehéz volt az a mahomet nagy ember. — Megérdemli, hogy a hurik cirógassák a paradicsomban.
Ma tényleg szerencsés napja volt a négylábú hadfinak. Éppen, mikor már csak ímmel-ámmal piszkálgatta a füvet, mert már igencsak kínozta a szomjúság, megérezte a víz szagát. S ahogy kidugta lófejét a bokrok közül, megpillantotta a Zala folyót. Na persze a nevét csak az a barátforma tudhatta, aki tán lépésnyire tőle, hanyatt fekve ábrándozott a zöldben.
— A ló ráhibázott.
Tényleg isten szolgájának készült az a fiatalember, míg ki nem rakták a kolostorból pajzán, világi rigmusai miatt
— Bűnbevivő ördög dala, fertő, meg ilyesmi — rótták fel az ifjú poétának. — Ráadásul még a lantján is világi dalokat penget — szitkozódtak a szentéletű barátok. Pedig ő csak a tiszta szerelemről dalolt. Tündét, a kisnemes, gazdag apja sose fogja a pénztelen, árva regöshöz adni.
— Először gyűjtsél emberséget – oktatta a reális atya. Ami alatt a pénzt érthette, mert ő maga egyébként szintén csak egy földhözragadt szívű, isten marhája volt. Különben furcsának vélte a költő az ostoba kivagyiságot, hiszen az ő családjának is nemesi kutyabőr lógott a falán, míg porrá nem égett az egész kúriával együtt. Akkor vesztette el a szüleit is. Szerencsére ő éppen Sára asszonynénjénél volt Prágában, biztos helyen német nyelvre adva.
Később a kolostor nevelte a tehetséges gyereket, Isten nagyobb dicsőségére. Az atyáknak aztán hiába írta Istenes Bódog Lantos név alatt rigmusait.
— Kár hogy semmid sincs tehetségeden kívül. Ha kincsed lenne, írhatnál, amit akarsz – húzta meg a boros kupát az ifjú, zsengebajszú perjel, akit az érsek nagyon is közeli rokonának mondtak.
— Ráadásul még a könyvmásolást is nagyon olcsón felszámolnánk neked. A kassai nyomdában könyvet is szerkesztenének, ha fizetnéd a drága nyomdászmestert.
Bódog most mindezt feledte.
Üres gyomorral, de ábrándozva szívszerelme angyalarcát vélte az égbolt kékjén remegni, de hirtelen átváltozott egy ló pofájává, ami pontosan belebámult az arcába. Az első pillanatban az ördög incselkedésének vélte a rábámuló fejet. Mikor magához tért s felült, a látomás leporoszkált a partra és nagyot húzott a vízből, de akkorát, hogy a Balaton szintje biztos apadt volna egy rőfnyit, ha a folyó nem a Fekete tóból eredne. A lantos gyönyörűséggel legeltette szemét a vizet hörpögő paripán. Fohászt küldött az égnek, ezért a váratlan ajándékért.
Szeretettel megsimogatta, lemosta a rászáradt vértől a sörényét. Tudta, sokat látott veterán lehetett, mikor leolvasta a rengeteg tulajdonos bőrébe sütött billogát. Volt ott magyar ménes, török hadi bélyeg, szerb lócsiszár és egy indiai maharadzsa jele is. Meg remélte, hogyha már lova van, végre éhségét is elverheti. Kihúzott a ló farkából két hosszú szálat, összekötötte, majd tollszár darabot rögzített rá, ami jelezni fogja majd, ha vége a csalétekbogár földi szenvedéseinek. Horog volt nála, mint minden vándornak akkortájt. Szöcskéért se kellett sokáig bóklásznia a fűben. Így történt, hogy vagy fertályórára rá a tábortűz mellől, már hálásan, tele szájjal bólintott köszönetet a sült halért a lónak.
Később mikor már csillagok is lepislogtak a szunnyadni készülő tábortűzre, a regös is levette az ócska összetekert takarót a ló hátáról, hogy álomba szálljon szerelméhez. Pokróchoz képest meglepően nehéznek tűnt, de mikor kigurította, rögvest megértette, hogy miért. Végig a szövetbe zsebek voltak varrva s mindegyikben maréknyi aranypénz szorongott. Hirtelen nagyot dobbant a szíve a boldogságtól, hiszen ő is csak egy gyarló ember, hiába volt tegező viszonyban a múzsákkal. Vadabbnál vadabb tervek kergették egymást agyában, hogy mit is kezd majd a rengeteg pénzzel? Lassan belefárad a tervezésbe, és kimerülten elaludt. Később nyugtalan álmában is megérezte, hogy hűvösebbre fordult az éjszaka, ezért közelebb húzódott a parázshoz. Álmában a ló is ott heverészett már a tűznél és csibukot szíva bámulta a haldokló lángokat. A paripa odafordult, ahogy észrevette, a meglepetéstől mozdulatlanná meredt költő gazdáját s átnyújtotta neki a pipa csutoráját egy szippantásra, majd atyailag elmosolyodott.
— Nem láttál még dohányzó lovat? — ahogy ezt meghallotta a költő, azt hitte, hogy elment az ép esze.
— Hát te tudsz beszélni? Eddig mért nem szóltál? — hebegte reszkető, lila ajakkal
— Kérdeztél egyszer is? — legyintett unottan. — Már rég békés álmod lenne, ha nem találtad volna meg a pénzes takarót. Most meg nem tudsz aludni, mert nem tudod, hogy mihez kezdjél az aranyaddal. Nyomdát vegyél-e Győrben, vagy birtokot, vagy várat, hercegnőt, vagy püspöki rangot? Én mondom neked, ne gondolj semmire, csak iparkodj a szerelmedhez. Az öreg kezet fog csókolni neked örömében. Aztán majd meglátjátok, hogy miképp is vezérel az Isten tovább Tündével. — Hirtelen rámutatott a gazdája lábára: — Vigyázz, ég a bocskorod! — mondta nyugodtan, s elmosolyodott.
A költő erre nagyot ordított s felriadt a fájdalomtól. Tényleg nem viccelt a ló. Véletlenül az éjszaka túl közel kerülhetett a lába tábortűz forró hamujához. Megrázta fejét, s a folyóban megmártotta magát, míg végre végleg magához tért. A hold már rég átadta a napnak a szolgálatot. A diák összegöngyölte a drága takarót s a nyereghez kötözte.
— Akkor most megyünk Tündéhez, jó? — s szeretettel megveregette a ló nyakát. De az még oda se bámult, hanem szép lassan elindult a folyó mentén.
Déltájt, amikor a költő befordult kedvese portájához, hevesen zakatolt a szíve az izgalomtól. Meglátta szerelmét, amint éppen ruhát teregetett az udvaron. Repesve, ölelésre tárt karral rohant, hogy átölelje, de hirtelen földbegyökerezett a lába. Ugyanis közelebb érve észrevette Tünde kidudorodó hasát a köténye alatt, amit nem lehetett hirtelen hízásra fogni.
— Mi a rossebet ugatnak a kutyák asszony? — hallatszott a házból, majd a pitvar felől kilépett egy nagybajszú böhömnagy, idegen paraszt.
A költő szemrehányóan a lovára nézett, de az — úgy tűnt — mintha a vállát vonogatná. Kisslaki László
A veterán ló kalandja
A ló már reggel óta poroszkált nyugat felé. Dicsérte eszét, hogy a hajnali csatában, mikor attakra riogott a kürtszó, ő az ellenkező irányba vette a vágtát, mintha lónak való zabos kiflit osztanának arrafelé. Csodálkozott, hogy a gazdája, a zsoldfizető defterdár, ahelyett, hogy fékezné, kegyetlenül még a sarkantyúját is az oldalába vágta. A két talpas janicsár, akik a kantár után kaptak, hogy megállítsák, alig bírtak félreugrani előle. Egy szpáhi kivont szablyával a szökni készülő számvivőtiszthez ugratott, s már felemelkedett kengyelében, de ahelyett, hogy lesújtott volna, lekapta a nyeregkápáról lógó pénzeszsákot, és ízibe megfordította a lovát.
