A 19. század végén a Vatikán nyilatkozatot tett közzé, amelyben kimondta, hogy egyetlen relikvia, „légyen az a legszentebb a kereszténységben' sem tekinthető eredetinek. Ezzel a kijelentéssel szembe kívántak helyezkedni egy korabeli francia tudós, dr. Yves Delage állításával, aki szerint az az anyagdarab, amely a szent torinói lepel néven vált ismertté, Krisztus eredeti halotti leple.
A lepel
A torinói lepel egy négyszögletes, 4,36 méter hosszú és 1,1 méter széles halszálkás szövésű textil. Két életnagyságú, halvány sárgásbarna lenyomat bontakozik ki rajta: az egyik szemből, a másik hátulról mutatja egy meztelen férfi alakját. Sötétebb foltok - a feltételezés szerint vérnyomok - is vannak a leplen, a fej, a csukló, a láb tájékán, és a bordák körül.
Korunk tudományos vívmányai lehetővé tették a férfialak rekonstruálását, miszerint egy szakállas, hosszú hajú, harminc-harmincöt év közötti, körülbelül 180 centiméter magas és 79 kilogramm súlyú férfi látható a leplen. A sovány, de izmos test súlyos bántalmazásokat szenvedett el. Bőrén tetőtől talpig korbácsütések nyoma látható, feltehetően ketten kínozták. Kilencvennél több sebet ejtettek rajta, valószínűleg fémvégű ostorral. A vállaknál a bőr súlyosan felhorzsolódott, mintha valami nehéz, rücskös tárggyal verték volna. Az oldalán lévő mély seb erősen vérzett. Mindkét térdkalács összezúzódott, mintha az illető valami magas helyről esett volna le. A csukló és a lábfej sebei arra utalnak, hogy szegecseket ütöttek át rajtuk. Az arc felduzzadt és csupa seb, mintha azt is korbáccsal verték volna, a koponya pedig hegyes tárgyaktól származó szúrások nyomait viseli.
Minden jel arra utal, hogy a férfit megkorbácsolták, fejére töviskoronához hasonló tárgyat nyomtak, vállán pedig nagy súlyt kellett cipelnie, aztán végül szegecsekkel keresztre feszítették a csuklóknál és a bokáknál. A test elbomlásának nyoma sincs. A hasüreg duzzadt, ami a keresztre feszítés miatt bekövetkező fulladásos halál tünete.
A képet a lenvászon felületi rostjainak „megpörkölődése' rajzolta ki. Ilyet elvileg létre lehetne hozni, ha egy felforrósított szoborra vásznat borítanánk - viszont kísérletek bizonyítják, hogy ez kiterítve egy deformálódott, széles arcot és alakot mutatna.
A történet
A lepel Bizáncba kerülése VII. Konstantin bizánci császár nevéhez kötődik, aki 942-ben sikeres hadjáratot folytatott a bagdadi kalifa ellen. A győztes császár különös ajánlattal állt elő: kivonja katonáit a megszállt területekről, sőt az okozott károkat is enyhíteni fogja, ha viszonzásként megkaphatja a híres leplet. A kalifa természetesen elfogadta az ajánlatot, így az ünnepélyes keretek között a konstantinápolyi Hagia Sophia székesegyházba került.
A leplet a Konstantinápolyt 1204-ben kifosztó keresztesek hozták magukkal Európába, majd 1453-ban került az olasz királyi család, a Savoyák tulajdonába. Egy speciális, ezüsttel keretezett ereklyetartóban helyezték el Chambéry-ben a Sainte Chapelle kápolnában. 1532-ben tűz ütött ki a kápolnában, és a forróság megolvasztotta a relikviatartót. Az olvadt ezüstcseppek több helyen kiégették a leplet, hiába mártották szinte azonnal vízbe. A legcsúnyább lyukakat megfoltozták, s az égésnyomokat, valamint a vízfoltokat a későbbi századokban is gondosan figyelemmel kísérték.
1578-ban a lepel utoljára kelt át az Alpokon Piemontba, ahol a savoyai herceg udvartartásával együtt letelepedett. A szent ereklye a torinói katedrálisban helyezték el, s ott is maradt, leszámítva azt a kis időt, amikor a 2. világháború alatt levitték a pincébe.
1983-ban bekövetkezett haláláig Itália exkirálya, Savoya hercege, Umberto rendelkezett a lepel felett. ő hagyományozta a Vatikánra. A leplet mind a mai napig a torinói katedrálisban tartják, püspöki felügyelettel.
Megdöbbentő felfedezés
A szemtanúk kezdettől észrevették, hogy valami nincs rendjén a lepel körül, de csak 1898-ben derült fény a furcsa titokra. Akkor történt, hogy egy torinói fényképész, Secondo Pia megtisztelő megbízást kapott: készítse el róla az első fényképet. A fényképész amikor előhívta a lemezt, azt a meglepő dolgot fedezte fel, hogy a negatívon nem homályos körvonalak jelentek meg, hanem egy tökéletesen kiformált emberalak. Tehát maga a lepel volt a „negatív'!
Dr. Delage ekkor határozta el, hogy megpróbálja megfejteni, hogyan kerülhetett a lepelre egy ilyen kép 500 évvel a fényképezés felfedezése előtt?
Számos középkori festékanyagot megvizsgált, és végül arra a következtetésre jutott, hogy a képet biztosan nem festették rá az anyagra. Aztán abból indult ki, hogy az anyag valakinek a temetési leple. Ilyen anyagot a IV. század előtt Palesztinában használtak, s a rajta látható foltokat valószínűleg az ebben az időben általánosan használt temetési balzsam hagyta. A rajta lévő jelekből arra is lehet következtetni, hogy bárkit temettek is el benne, ugyanolyan a kínzásokon ment keresztül, mint Krisztus. Összegzéseként határozottan kijelentette, hogy a lepel Krisztus halotti leple.
Meglepő módon a Francia Tudományos Akadémia aggódva a súlyos következtetések miatt, visszautasította Delage eredményeit, sőt, azonnal megtiltotta a gondosan válogatott bizonyítékok kinyomtatását, közzétételét.
A téma körül három évtizeden át csend volt, majd egy másik francia, dr. Pierre Barbet törvényszéki orvosszakértő 1932-ben orvosi szempontból vizsgálni kezdte a lepelről készült fotókat.
Dr. Barbet első meghökkentő felfedezése szerint a szögek által okozott seb a csuklókon volt, és nem a tenyéren, ahogy hagyományosan szokták ábrázolni. Azt, hogy a keresztre feszítést valójában így hajtották végre, nem régóta tudjuk, s középkori hamisítók nem tudhattak róla. Ezen kívül, ha egy szög keresztülhatol a csuklón, megsérti a középső ideget, ettől pedig a hüvelykujjak akaratlanul visszahúzódnak a tenyérbe. Ez megint megegyezik azzal, amit a leplen lévő figurán lehet látni. A jól látható foltok az alak oldalsebe körül valami világos nedvre utalnak, egybehangzóan a bibliai szöveggel, mely szerint „vér és víz' csordult ki Krisztus oldalából.
Újkori kutatások
A lepel 1973-ban került újra kutatók kezébe. Ebben az időben már alkalmazták az ún. Carbon-14 eljárást, mellyel meg lehetett állapítani az anyag korát. De minthogy ennek a módszernek a használata tönkretette volna a lepel egy részét, nem engedélyezték a vizsgálatot. Ehelyett Európa két leghíresebb, hagyományos módszerekkel dolgozó tudósát kérték fel - a svájci Max Frei és a belga Gilbert Raes professzort. A két tudós először megállapította, hogy „a kép teljesen felszíni, ugyanis az anyagrostoknak csak a legfelső rétegét érinti. Semmilyen festékanyag nem látszik a mikroszkóp alatt sem.'
Frei pollenanalízist végzett a leplen, s 48 különböző virágport különített el. A virágporszemcsék szinte érintetlenek maradnak a legkedvezőtlenebb körülmények között is, így azonosításuk a modern törvényszéki tudomány egyik legpontosabb módszere. A legtöbb virágporszemcse Franciaországból és Észak-ltáliából származott, ahogy várható is volt, viszont hét szemcse olyan ún. ha-lophylic (sót kedvelő) virágtól eredt, amely a Holt-tenger környékén, illetve Palesztina más részein él.
A tudósok felfedezése bár alátámasztotta elődük feltételezését, mégsem bizonyíthatta egyértelműen a lepel eredetét, ugyanis a virágpor nagy távolságokat járhat be a széllel vagy az utazók ruháján - a leplet pedig írásos történetének kezdetén gyakran bocsátották közszemlére.
1974-ben az Amerikai Egyesült Államok légierejének két kutatója, John Jackson és Eric Jumper a VP 8 elnevezésű képanalizátorral letapogatta a leplen lévő képet. A szerkezettel összekötött számítógép pedig megrajzolta a leplen látható alak megdöbbentően élethő, háromdimenziós modelljét. Ez hihetetlen fejleménynek számított, ugyanis a VP 8 kizárólag valódi háromdimenziós objektumokat tud reprodukálni, kétdimenziósakat, mint a fénykép, nem. Számos amerikai tudóst ez győzött meg arról, hogy érdemes a leplet komolyan tanulmányozni, kutatási programot készítettek, s Um-berto ex-király 1977 márciusában engedélyezte, hogy megkezdjék a vizsgálódást olyan tesztekkel, amelyek a leplet nem veszélyeztetik.
Miután közszemlére bocsátották a leplet, 1978. október 8-án kivették nitrogénnel teli tartályából, s a torinói királyi palotába vitték, ahol 36 tudós 72 féle ultramodern felszereléssel látott a vizsgálathoz. A szakemberek között volt fizikus, biokémikus, törvényszéki orvosszakértő, patológus, mikrofotográfus, elemző vegyész. Néhány órai intenzív munka után a tudósok ismételten kizárták, hogy az alakot ráfestették volna a lepelre.
A cáfolat
Az eddigiektől eltérő véleményt dr. Walter C. McCrone fogalmazta meg, aki egy vegyelemző magánvállalat vezetője volt Chicago-ban. ő nem a királyi palotában dolgozott, így elemzéseit valószínűleg mintákból végezte. 1980 szeptemberében, angliai előadássorozatán bejelentette, hogy mikroszkópos vizsgálatai vasoxid nyomokat mutattak ki, ami hagyományos festék alkotóelem. „Azt nem tudom megmondani, hogyan csinálták - mondta dr. McCrone -, de szerintem a lepel hamisítvány, csak nem tudom bebizonyítani.'
A Vatikán 1988-ban engedélyezte a lepel radikarbon-kormeghatározást. A vizsgálatokat lefolytató oxfordi, a zürichi és arizonai laboratórium arra az eredményre jutott, hogy a lepel középkori hamisítvány 1260 és 1390 közötti időszakból.
Sokan nem fogadják el hitelesnek ezeket a vizsgálati eredményeket, mondván a kutatók nem vették figyelembe a rá varrott, minden bizonnyal későbbi foltok hatását.
A lepelről a mai napig nem sikerült bebizonyítani sem azt, hogy valódi ereklye, sem azt hogy hamisítvány. Mindmáig megoldatlan az a rejtély, hogyan keletkezett a lenyomat. A tudósok, meglehetősen szárazon, annyit tudnak közölni, hogy a vászon dehidratív sav-oxidációja és egy sárga karbonil kromofor „formációja' alkotta a képet. De hogy került a kép a lepelre? A technikai adatok sorra cáfolták az eddigi hipotéziseket, s ha a lenyomatot valóban „hirtelen hősugárzás' hozta létre, akkor is megválaszolatlan marad egy kérdés: mi okozta a sugárzást?
