A jövőkutatók tudományos módszerekkel rajzolnak képet arról, milyen lesz az élet húsz, ötven vagy száz év múlva. Előrejelzik, mennyien élünk majd a Földön, milyen lesz a vizek minősége, a levegő szennyezettsége, meddig lesz elég a föld nyersanyagkészlete és milyen betegségek ellenszerét sikerül megtalálni, s milyen új, leküzdendő kórral kell majd szembenézni. Az előrejelzések nem bíztatóak, de nem is egészen rajtunk kívül állóak. Minden történés hagy bennünk nyomot, életünk sodrát befolyásolja, kicsi vigasz, hogy az ember is valamilyen mértékben tevőleges cselekvője, alakítója lehet a fátumnak. A kollektív lét jövője fontos és érdekel minden gondolkodó embert, de a személyes élete, sorsának fordulása még ennél is jobban izgatja fantáziáját. Noha azt valahol sejti mindenki, hogy életének alakulása erősen függ a nagy egésztől. Azaz a környezeti, politikai, szociális helyzettől, mégis sokat adna azért, ha akárcsak kulcslyuknyi résen is, néhány másodpercre rápillanthatna jövőbeli életére. Ahogy Pilinszky János kérdezi szenvedélyes versében: A számban érzem mocskait egy leskelő pokolnak: mit rejt előlem, istenem, mit őriz még a holnap?
Sokunkban fogalmazódnak meg hasonló kérdések: mit tartogat számomra a jövő, milyen feladataim vannak még, amiért élni érdemes, amit tenni kell, s ami nemcsak a „jóllakottság” fullasztó, talmi, édeskés élményét adja, hanem egy nemesebb, emelkedettebb érzéssel töltheti el a szívünket.
Ha a jövőről ejtünk szót, ott van a remény is. A két fogalom együtt munkálkodik bennünk, annak ellenére, hogy gyakran próbára tesz bennünket a stressz, a megélhetési gondok, a munkahelyi kérdések és az ezekkel terhelt emberi viszonyok mindennapi nyűgje. Mohóságból fakadó romlás, hanyatlás tapasztalható körülöttünk a világban, amely ránk is hatással van. Mi több, magunk is hozzájárultunk mindehhez kisebb-nagyobb mértékben, ha igazán szembe nézünk önmagunkkal, és megvizsgáljuk a saját életünket. Gondoljunk csak a környezetvédelemre, saját otthonunkban, szűkebb környezetünkben mit teszünk ezért? Vagy: miközben a média által felkapott „szegénycsalád” számára készítjük az ajándékcsomagokat – mert alapvetően jók vagyunk – addig mellettünk, saját otthonában fagy meg a néni, akire napokig rá sem nyitja senki az ajtót. Jól van ez? A zord és kegyetlen világ nem más, mint saját magunk tükörképe, kórkép. Dolgunk van vele.
Persze, boldogok akarunk lenni, gazdaggá szeretnénk válni, mind több örömet szeretnénk magunkénak tudni. De sajnos, van egy nagyon komoly tévedésünk. Mégpedig az, hogy ezt az örömet, ezt az elégedettséget majd valaki más megteremti számunkra, mi több, valamelyik nagyáruházban meg is vásárolható. Boldogság-csecsebecséket, örömpótlékokat persze, jó pénzért lehet kapni! A valódi értékekért azonban mindig küzdeni kell. Idézzük csak a régi mondást! A jó muzsikus sem azért feszíti a húrokat, hogy elszakítsa azokat, hanem hogy szebben szóljanak!
A Sors, a Teremtő sem azért állít elénk nehézségeket, hogy abba belerokkanjunk, hanem azért, hogy eddze, acélozza, mind teljesebb életre ösztönözze az embert. Úgy érdemes élni, hogy néha magunk is feszítünk a „húrokon”, hogy teljesítőképességünk határait megismerjük. Csak így tölthet el bennünket jó érzés, akkor sérthetetlen az önbecsülésünk, amikor magunk is tettünk valamit a boldogulásunkért, jövőnkért. Nemcsak passzív részesei, elszenvedői vagyunk egy helyzetnek, hanem tevékeny alkotói lehetünk a saját sorsunk alakulásának, s vele együtt egy nagyobb közösség jobbá tételének is.
Milyen lesz a jövő? A világ és benne a mi életünk olyan lesz, amilyenné magunk tesszük. Ha változást szeretnénk, azt nem a külvilágtól kell várni, hanem magunkban, a gondolkodásunkban kell elkezdeni. Egészséges öntudattal, a szülőktől, nagyszülőktől hozott évszázadok próbálta értékrenddel felvértezve, nem hagyni magunkat mindenféle, éppen divatos trenddel, módival sodortatni. Vannak erős gyökereink, tiszta hagyományaink, amelyek igazodási pontokat jelenthetnek az egyre kuszább világban. Legyünk hát sorsunk jó muzsikusai!
Tóth Katalin
