Takács Zoltán festőművész illusztrációja
Kánya Pista kosárba rakta Emmát, s már indulóban volt, mikor meglátta Marit, Imre új mostohanővérét, amint éppen egy szakajtó kukoricával fordult ki a fészerből. Azt tudta Kánya Pista, hogy Imre nagyapja egy Ebergényi nevű özvegyet vett Hosszúvízről, de azt nem, hogy Anna asszony egy bögyösödő süldőlányt is hozott magával. Mindenesetre Pistának rögtön megtetszett. Titokzatosnak és idegborzolónak találta, hogy azon a helyen az orra alatt, ahol a legényeknél a bajusz szokott pödrésre várni, ott a lányt hamvas pihe díszíti, mint az őszibarackot.
Azt Budai atya tanácsolta Gyuri nagyapának, hogy hozzon asszonyt a házhoz, hogy halála után ne kerüljön az unokája állami gondozás alá. Ezt később Imre is belátta, pedig a plébános úr szerint a gyermekotthonba még azt az erkölcstelen nyulat sem vihetné magával.
Ezek után a gyerek már szinte hősnek látta nagyapját, különösen, mikor meglátta új mostoha nagyanyját. Idővel azonban megszerette Anna nénit. Mintha valami óriási ürességet töltene be jelenléte, aminek hiányára csak most kezdett ráébredni, mióta a néni velük van. Nemcsak azért, mert keselyű szeme ellenére galamblelke volt, hanem azért is, mert az ágyába téglát melegített, ha éjszaka be-beharapta magát a vályogfal rései közt az októberi szél. Meg jólesett, ha Anna néni esténként az ágya szélére ült, és megsimogatta az arcát a durva, reszelőbőrű kezével.
Az első időben Imre sokat verekedett az osztályban, ha az „újszülött” nővérkéjéről kérdezgették, és az is szálka volt a szemükben – Kánya Pistától megtudták -, hogy ő odahaza esténként a nagyapjának olvas fel a kalendáriumból, holott az osztályban még csak a nagybetűk elején jártak.
A szomszédsoron akadt néhány legényke, akik szívesen látták volna közelről Imre pelyhes nővérét. Ez természetesen kedvező fordulat volt Emmának, mert beköszöntött nála a konjunktúra. A surmó kamaszok egyre másra jöttek őt kölcsönkérni, akár volt nyuluk odahaza, akár nem. Még az úri, zergekalapos Kazár Jancsi is jött, aki a legidősebb volt közöttük. Azt rebesgették róla, hogy állítólag volt már egy rossz hírű házban is.
Egyébként ők se tartottak háziállatot, mivel az apja állatorvos volt.
Később Imre rájött, hogy előnyösebb ránézve, ha pénzt szed Emma szolgálataiért. Legalább neki, Imrének is legyen valami haszna ebből a kellemetes munkából, ne csak a nyúlnak. Emma már faluszerte nagy hírnévnek örvendett a nyúltenyésztők között, mert fajtiszta, megbízható és nagytermészetű állat volt. Még egyetlenegy várandós nyúl se bánta meg az Emmával eltöltött végtelenségnek tűnő, boldog másodperceket. Sőt, többször is előfordult, hogy éjszakánként a romantikára vágyó kóbor macskák is besuttyantak Emma ketrecébe, amit persze éjjel nappal nyitva tartott.
Ahogy teltek a hetek, hónapok, a falu is napirendre tért Gyuri bácsi házassága fölött. Anna asszonyt még az elején árgus szemekkel fürkészték, mikor bement Leipzigerhez cukorért, sóért, vagy éppen petróleumért, ha már fogyóban volt a lámpában. Aztán megszokták őt is. Sőt, még helyet is szorítottak neki maguk közt a templomban, mióta a nagymisén először hallották őt lágy, alt hangon énekelni.
Különben is, nemigen értek rá vele foglalkozni. A front már régen összeomlott, dacára az egyre másra érkező győzelmi jelentéseknek. Szaporodtak a hazafelé tartó sebesültekkel megrakott vonatok, ugyanúgy, ahogy a gyászjelentések is a faluban.
Már majd minden portán gyászoltak valakit. Azokat, akik nem tértek vissza a háborúból, s később aztán sorra kerültek még jó sokan a faluból, akiket idehaza kaszált le a nagy világégést követő spanyolnátha.
A megfáradt Budai atya, aki még a háború elején, jobb híján, mint tábori lelkész kenegette a véletlen hősök homlokát a megszentelt utolsó olajjal, naponta celebrált gyászmisét.
Hiába kérdezte később a sekrestyében Szűzanyát, hogy tán Szentfia tudja-e, mi végre szükséges ez a világégés? - Na persze, ha a Názáreti visszakérdezné, hogy tizennégyben mért ordibáltatok, mint a barmok, hogy éljen a háború? – ő maga is csak mellébeszélni tudna.
*
Lassan felszáradtak faluban a könnyek, és Muszkaföldön a besüppedt temetők felett, már harmadjára hozott új kalászt a csonttal trágyázott föld, mikor megtartották Mari és Kazár Jancsi kézfogóját. Még jóval előtte, a nagypapa az atyával eldöntötte, hogy Imre a Pécsi katonai alreálba megy. Biztos jövő, és úri, kényelmes élet vár rá, mert az emberek a világégés után örökre meggyűlölték az öldöklést.
- Na meg az sem mellékes, hogy a fiatal párnak felszabadul majd a tisztaszoba.
Szent Mihálykor, mikor a kis Korponai Imre, a jövendő cőgling elbúcsúzott a családtól, szomorú szívvel zötykölődött a szekéren a vasút felé, s a néhai Emmára gondolt.
Elmosolyodott, mert eszébe jutott a bőséges ebéd, s mikor a búcsúpoharat a szipogó Anna néni egészségére emelték, na meg a pompás pörköltjére is. Pedig szegény váltig szabadkozott, hogy egy ilyen öreg baknyúlból lehetetlen igazi, omlós húsú ételt varázsolni.
Süle Pista bácsi szótlan szítta mellette a bakon a pipáját, mert a plébános úr adott neki egy marék belevalót. Gondosan felpakolta a gyerek katonaládáját a málhás vagonba, és még lendített is egyet a karján a vonat után.
A ló nem integetett. Elbúsulva rázogatta a zabos tarisznyáját, mert csak az alján volt benne valami; az öreg még azt is elvette tőle. A táltos szemében hirtelen, mint egy látomás, felvillant egy jövőbeli kép, ahogy éppen egy közömbös tank csörömpöl az útjában dekkoló Korponai százados felé. Hogy eltiporja-e vagy sem, azt már nem látta a táltos, mert Süle bácsi megrántotta a gyeplőt.
Elindultak haza.
Kisslaki László
