A keresztelőre megtelt a templom, mert hamar híre ment a jókedvű apróságnak. Mikor Áron lelkész megbuktatta Andrist a keresztvízben, nem csak az ájtatos gyülekezet derült, hanem még Krisztus is lemosolygott a víztől csöpögő, apró hívére.
Ahogy cseperedett, a házőrzőnek napról napra messzebbről kellett őt hazaterelnie. De kószálás közben varázslatos gyorsan felfedezte magának a körülötte élő sokszínű világot. Múltak az évek, és Andris már titokban gyakorolta a bajusz pödrést, mikor egy véletlen, ami nagy kerítő úgy hozta, hogy a kastélykertben egy virágért nyúltak Júlia baronesszel. Azontúl már kettesben füvészkedtek mindaddig, míg egy újtavaszon, szerelmük is együtt nyílt a virágokkal. Akkortól már önfeledten követték, amit a természet nekik is diktált, nem csak a mókusoknak. Örömük titokban maradt, hisz még az őrangyal is elfordul, ha ilyet lát.
Egyszer Júliától osont hazafelé, mikor szögbe lépett, akkor is csak azt sajnálta, hogy még nem tud úgy káromkodni, mint a nagyapja. A könnye se csordult. A nagyobb baj az volt, hogy később sem mutatta meg senkinek az elfertőzött sebet. Mikor egy reggel Andris teste már tűzött a láztól s rázta a hideg, a lábán egy vörös csík virított, szaladt át az anyja félőrülten Bitónéért. Nagyapja, mint sokat látott zsoldos, keserű szívvel munkához látott. Tudta, hogy mennyi deszka kell egy legénykoporsóhoz. Keresztet vetett, s lécekre fűrészelte az egyetlen pallót. ─ De kár volt a fáért. Ahogy befutott Bitóné, lihegve megmártotta a kését az üst alatti parázsba, és megnyitotta a gyulladt sebet.
Aztán imádkoztak. Két napra rá a mezőn szedett füvek és fűzfakéreg főzete győzött a halál felett. Azt csak Bitóné tudta, hogy ez a medicina ugyanaz, amivel kigyógyította Őri bárót a bujakórból.
Andris gyorsan lábadozott. Mégis megszédült, mikor először ment az udvarra tavaszt lesni. Ahogy megérezte a napsugár bágyadt melegét, már együtt örült az állatokkal az újjászületés évszakának. Elnézte az ól mellett az izgága malacokat, ahogy szabad helyért dulakodnak a félálmában kuncogó koca hasánál, hogy aztán a kandúrt csodálja, amint éppen átlohol az udvaron egy egérrel a szájában. Váratlanul, mintha villám érte volna, belédöbbent a boldog bizonyosság. Érezte, hogy le tudja rajzolni a képbemeredt pillanatot. Rögtön letérdelt, s egy hegyes ág vége alatt egyre szaporodtak a földbekarcolt állatok. Na meg a nézők is, akik ámuldoztak az előttük játszódó csodán. Az öregszüle meg csak hányta magára a keresztet. A sátán vezeti a kezét ─ rikoltotta, s lélekszakadva átloholt a lelkészért.
─ A tehetség, Isten ajándéka, ─ rótta meg a vénasszonyt Áron lelkész, miután megérkezett s lepillantott a rajzra. Belesajdult a szíve, mert ő, míg Wittenbergában tanulta hogyan kell Istent szolgálni, eljárt Kranach műhelyébe képírást tanulni, már ameddig beengedték. De most megmutatja, hogyan kell mestert nevelni! Másnap már el is kezdte az oktatását. Nem került semmibe, hisz félig égett fadarab volt elég, s hely is bőven az urasági kőistálló falain. A báró nem bánta, és a lovaknak is tetszettek a rajzok; pláne egy hónapra rá, mikor már zabozás közben is élvezhették a jászol fölé festett zöldmezős freskót.
Még jó, hogy Áron lelkész erős vára volt Isten, mert megégették volna, ha kiderül, hogy nem hisz a boszorkányokban. De akkor honnan a varázs, ahogy a gyerek keze nyomán születik a szép? Honnan tudta ez az alig legény, hogy Isten kertjében milyen színt ad az áfonya, bodza, sáfrány?
─ Tán mégis táltos, ahogy a banya mondja,─ ütötte el tréfával, ha kérdezték, s együtt mosolygott híveivel a különben szigorú lelkész. A báró ezért is festette meg Andrissal titokban a képet, ami egy lenge nimfát ábrázol, akit éppen furán szeret egy részeg szatír. Persze a piruló kismesternek csak azért volt könnyű dolga, mert egy firenzei metszet szolgált mintául.
Júlia az első időben még elnézegette, ahogy szaporodik a mitológiai társaság az ecset nyomán, de szinte észrevétlenül, idegen lett neki ez a lázas festőkamasz, aki őhozzá még nem elég érett. Még jó, hogy jött a főlovász! Eleinte tűrte, hogy csak fogdossa a böhömnagy hosszúbajszú, de aztán egyre gyakrabban kerestek árnyékot az istálló mögött. Andris észre se vette Júlián a változást, csak akkor történt a tragédia, mikor befejezte a képet. A lányt kereste, hogy együtt örüljenek a kész műnek, ám az istálló mögé érve sóbálvánnyá meredt. A kukoricás szélén a lovász éppen az önfeledt baroness boldogságán munkálkodott. Amint meglátta legényt, hozzáugrott s hanyatt lökte.
─ Tünés te tahó! ─ sziszegte, majd ott folytatta, ahol félbehagyta.
Akkor Andrisnak életében először, eleredtek a könnyei, csak azokat nem a fájdalom, hanem a megalázottság szülte. Még az éjjel eltűnt a faluból, de előtte még visszament a lovagterembe.
Másnap, mikor a felkelő nap benézett az ablakon, a képen már a nimfa helyett Júlia arca mosolygott a részegen vigyorgó, lovászarcú szatírra.
Epilógus: pár hónappal később, egy firenzei kereskedő megvette a szatírképet. A báró szívesen adta, mert egy ideje, úgyis csak a padláson hányódott. Még le se ment a nap, betoppant a budai defterdár. A falunak nem kellett félnie; csak a főlovász kapott huszonötöt a talpára adócsalásért. Mindez lehetett véletlen is, hiszen Andris, Rüsztem pasa betűíró főmestere, túl nagyúr volt ahhoz, hogy tekintetét a falura vesse. A lelkész ugyan nem így gondolta, annak mégis örült, hogy egy Luther-bibliát kapott Budáról.
Kisslaki László
